Szilveszter

Megint eltelt egy év.
Letelt a fogadás ideje.

Azt hiszem bevégeztetett.
Amiért született, azt teljesítette.
Több értelme már nincsen.
Ennyi volt.

Itt a vége, fuss el véle.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Színház

Ma azt mondták, nagyon hangulatember vagyok.
Jól látszik, mikor, mit érzek.
Amikor jól érzem magam, minden részlet a helyén van. "Szép vagyok."
Ha-ha-ha. ( Ilyen nincs.)

Amikor nem vagyok rendben, a színek, a harmónia az egység továbbra is megvan.
Valami mégis hiányzik. - A kisugárzás- mondták.

Ma minden egyben volt. " Szép voltam."

Nem akartam kiábrándítani őket- mert a legjobb barátaim- ma jó színésznő voltam.
Próbálkozom...

"Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében..."

Állapotjelentés

Mi is amit érzek?
Nem is érzek. Élek?
Nem is élek. Csak van. Vagy nincs.
A nem van.
A nem nincs.

Üresség.
Csönd. Fülsiketítő.
Sötét?
Mint búra alatt vákuum.
Légüres tér.
Ez az.
Ilyen lesz az is?
Akkor meg mi a különbség?
Semmi.
Egyszer majd csak eljön.
Csak várni kell türelemmel.

A türelmem lassan elfogy...

csak úgy

Nehéz ez.
Elveszíteni valakit, aki fontos volt.
Én is elvesztettem valakit. Pontosabban ellöktem.
Kinyitottuk együtt az ajtókat. Egymás után.
Majd megbántam. Megbántam?
Ha megnyílunk a másik számára, előbb-utóbb várunk is tőle valamit.
S ha nem kapunk, csalódunk.

Nem szabad. Légy magad!
Ne várj semmit, s akkor csalódás sem érhet.
Úgyhogy gyorsan bevágtam az összes ajtót.

Az illető szabadgyökei most nagyon lekötöttek, de már kezdi kapizsgálni, mi történt.
Látszólag minden változatlan.
Élünk, beszélünk, játszunk.
Én legalábbis.

Már-már kellemes társaság vagyok. Legalábbis idegeneknek.
Hja, ez a hülye életösztön. Vagy felettes én? Vagy nem tudom, mi a szar,
de nagyon figyel és korrigál.
A barátaimmal szemben néha kibukik egy-egy őszinte félmondat.
Látom a megrökönyödést, kétségbeesett tekintetet.
Ő még le is hülyéz.
Ennyi.
És aztán megint felveszem a jókislány álcát, és minden megy tovább.

Fogak

A kiidegelt fogak ugye nem fájnak?
Csak el kell roncsolni az idegeket.
Néhány kezelés, mely fájdalmas.
Majd egyre kevésbé fáj.
A fog megmenthető.
Kívül szép, a zománc épnek látszik.
A "vakolat" új.
Kifele minden rendben.
A fájdalom megszűnt, nem is jöhet többé.
Teljesen érzéketlen.
Szerencsére.
Szerencsére?

Függőségeink

Nemrég kimondtam magamnak hangosan azt a mondatot: "Függő vagyok."
Milyen a véletlen.
Még aznap hallgattam egy előadást, ahol nagyon elismert szakember
azt mondta: A függők soha nem szabadulnak meg függőségüktől.
Abscinens napok, hetek, hónapok, sőt évek is lehetnek. De örökre
függők maradnak.

Akkor nem is próbálkozom...

"Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a
veszteség, bármilyen fontos az, amit elraboltak tőlünk -
egyenesen kitéptek a kezünkből-, még ha emiatt teljesen
megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg,
akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket.
Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő
végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött
hagyjuk. Ismételgetjük-sokszor egész ügyesen-a minden-
napok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség
érzését hagyjuk hátra."

Szumire november 7-én született.
Micsoda egybeesés?
...és eltűnt...
...mint a kámfor.

Jó neki.
Jó neki?
Jobb lesz azután?
Vagy rosszabb?
Vagy ugyanilyen?
Remélem semmilyen.

Szputnyik, szívecském

"És ekkor eszméltem rá. Hogy csodálatos útitársak
vagyunk, végső soron azonban nem egyebek magányos
fémhalmazoknál, amelyek a maguk külön-külön
pályáján keringenek. Messziről gyönyörűségesen
suhanó csillagoknak tűnnek, de a valóságban ketrecek,
amelyekbe egyedül vagyunk bezárva, és sehová sem tartunk.
Amikor a két műholdunk pályája véletlenül keresztezi
egymást, együtt lehetünk. Talán még a szívünket is
föltárjuk egymás előtt. De ez csak egy röpke pillanat.
A következő másodpercben már teljes magányban
száguldunk tovább. Mígnem elégünk, és semmivé leszünk."

Ma megint sikerült megvásárolnom mások figyelmét.
Egy kis süti, egy kis bon-bon. Én készítettem.
El voltak ájulva.
Persze tudom, hogy ez csak megvesztegetés.
Gazdasági alapon működő adok-kapok.
Te az időd, energiád, tudásod adod csoki, süti formában, ők a
kedvességüket, hálájukat, "szeretetüket" viszonozzák.
Ne légy naiv.
Nem téged szeretnek, csak amit adsz. Csak úgy tűnik téged szeretnek.

Ez felvet egy kérdést: hol kezdődik a te, és hol kezdődik, a produktum.
Mik a határok? Szeretnek egyáltalán téged?
A válasz: soha.
Miért is szeretnének?

Aggyal könnyebb. Nem kell mindenben érzelmeket keresni.

Na pont ezért szerettem mindig is a matematikát.
Egzakt, kiszámítható.
Általában.
Bár azért ott is időnként átmehetsz filozofálásba.
Nem szabad túlságosan belegondolni.

Bár, ha már a lány ötévesen így gondolkodik:
-Képzeld, egy kisfiú azt mondta az oviban, hogy ő tudja végig
a számokat. Milyen buta! Végig senki nem tudhatja! Ő nem
tudja, hogy a számoknak nincs végük? Végtelenek.

Hol az igazság?
Válaszokat várok, de nem kapok.
Hát ez van.
Bele lehet őrülni...

Takarítás

Ma elég szar napom volt.
Terápiás takarítás megvolt.
Terápia nem hatott, de legalább tiszta a lakás.
A festés már többet ért.

Miért utálom az embereket?
Mert nem lehet engem szeretni?
Miért nem lehet engem szeretni?

Azt hiszem, most semmi sem segítene.
Talán, ha valaki ölbe venne, simogatna, becézgetne.
Mint egy kisgyerek, az ölébe kucorodnék.
Igaz, ilyen ember még nem született.
Senkiben nem bízom.
Úgysem hinnék neki.
Akárki is lenne.

Falak

Egyszer hozzáfogtam falaim lebontásához.
Már alakult a rés.
Talán mint egy kiskapu.
Voltak néhányan , akiket kicsit beengedtem.

Nem kellett volna?

Most újult erővel nagyobb, és vastagabb falakat emelek.
Ez gyorsabban megy.

Elszigetelődés.
A napokban olvastam valahol a szót, s azóta ez jár a fejemben.
Igen, elszigetelődök én is.
A magány tapintható.

Jöttem hazafele, és a sötét utcán eszembe jutott: ha most eltűnnék hirtelen,
senki észre nem venné. A járókelők sem, és más sem.
Nem hiányoznék senkinek.
Hát jó lenne eltűnni a semmibe.

Feneketlen kút

Biztos éreztétek magatokat úgy, hogy lent vagytok egy kút mélyén.
Hideg van, nedvesség és sötét.
Van egy nagy előnye: már nincs lejjebb.
És ott jól bevackolva vártok.
Vártok, és vegetáltok.
Egyszer majd csak vége lesz.
Egyébként pedig már elfogadtátok.
Beletörődtetek a megmásíthatatlanba.
Már csak egyre koncentráltok.

...és akkor...
Valaki beleköp a levesbe.
Pontosabban egy kis kavicsot a kútba hajít.
Nem ám egy követ. Azt azért mégsem.
Csak egy kis kavicsot.
Még csak fel sem zavarja a vizet.
Viszont bármilyen kicsi is a kavics, hullámokat kelt.
Semmi értelme, de a csöndes, nedves, sötét magány
állandóságát megzavarja.
Miért?
Minek?
Hagyjatok békében!
Hagyjatok nyugodtan megdögleni!!!!

Apám

Ismét álmot láttam.
Nagyanyámnál ültünk a kertben.
Kis társaság volt, ott ült apám is.
Borozgattunk.
Ezt is, mint oly sok mindent Ő kedveltette meg velem.
A bor szeretetét. A génjeinkben van, igaz.
Azon az udvaron ültünk, melyen egykor bor folyt,
a szó szoros értelmében.
Már szőlő is alig van, bor pedig évtizedek óta nincs.

Már nem borozgatok apámmal.
Hiányoznak világmegváltó beszélgetéseink.
Nagyanyám, s apám nem él már.
A ház, s az udvar sem ilyen már.
Lassan az enyészeté.

Ült az asztalnál egy idegen. Megbántott.
Apám megütötte, ő elesett.
Életében nem ütött meg senkit.
Nem értem.
Lehet, hogy üzen, még most is vigyáz rám?
Vagy mást akar?
Épp a múltkor jegyezte meg egy ismerősöm, hogy csak anyukámról
szoktam beszélni.
Igen, mert ő még él. Vele napi kapcsolatban állok.
Apám évekkel ezelőtt elment.
Bár mindennapjaimban benne van.
Sem én, sem az öcsém nem tudnánk másként élni,
gondolkodni, lélegezni. Mi az ő folytonossága vagyunk.
Főleg én. Miért kéne hát beszélni róla.

Lehet, hogy azt akarja, mentsem meg azt a házat.
Ami most már az enyém is.
Az örökséget tovább kell vinni, és méltónak kell lenni rá.
Talán ezt akarta mondani?
S hogy Ő segít.

Álom és valóság

Mostanában gyakran álmodom.
Pontosabban intenzíven álmodom.
Álomképek minden éjjel vannak, de ez most több.
Reggel, anélkül, hogy gondolnék rájuk, tovább élnek bennem.
Emberek, képek, szavak, gondolatok, érzések.
Nappalaim viszont oly tompák, hogy lassan már az álom tűnik valóságosabbnak.
Tovább élem őket.

Barátnőm szerint kétlaki életet élek, s olyankor egy másik dimenzióban
élem életem. Szerinte, én át tudok járni a két világ között.
Nekem ez nevetséges.
Azt viszont érzem, hogy van valami jelentőségük,
csak nem mindig tudom, mi az.
Nem egy közülük később bekövetkezik, vagy a valós eseményeket
előrevetíti. Néha néhány nap múlva értelmet nyer.
Tudom, hogy az álmok mondani akarnak valamit, de még
nem tudom megfejteni őket.
A jó öreg Freud bárcsak segítene!

Anyaság

Anya lettem.
Pár órára.
Mennyit vágytam erre, nem adatott meg.
Miért? Nem tudom.
Mindennek oka van. Ennek is.
Biztos bennem van a hiba. Sokáig kerestem, s nem találtam.
Hát így jártam.

A vágyat eltemettem. Jó mélyre. S most felkavarodott.

Egy kisfiú díjat nyert. A kisfiú fontos nekem. Én is fontos vagyok neki.
Évek óta, mióta csak ismer, el akar venni feleségül.
Okos gyerek, csak első felesége leszek.
Utánam még öt jön.

Anyuka elfoglalt. Iskolába jár, az én "hibámból".
Rajzpályázat, díjkiosztó.
Mégse a nagylány vigye a gyereket, ajánlkoztam.
Csak később tudtam meg, a pályázat címe: Szülés, születés, anyaság, család.
A sors fintora.

"Anya s fia" megérkezik.
Szép szavak az anyaságról.
Most jönnek a díjak.
Fényképezőgép kézben, izgatottan várunk.
Ismeretlen nevek. Végre! "Kisfiam" első lett.

Elmentünk a cukrászdába.
Ott tudtuk meg, pár órára nyitva van a templomtorony.
Csak most, csak nekünk.
Felmentünk, féltünk.
Aztán gyönyörködtünk a háztetőkben.
Szeretek magasból messze nézni.

Amikor lefele indultunk, megjött egy helikopter.
A téren mentési nap volt.
"Kisfiam" felülhetett a nagymotorra, felmászhatott a mentő-tankra.
Szóval, csináltunk egy gyereknapot.

Hazafele azt mondta, megtart pótmamának.
Örültem.

Csak később gondolkodtam el, hogy vesz akkor feleségül, ha felnő?

Talán?

Reggel.
Korán.
Vonat.
Találkozás.
Kellemes.
Ebéd.
Séta a napsütésben.
Keleti függő, keleti ruhához.
Vonat.
Kávé a teraszon.
Sajt.
Bor.
Dúzsi Tamás.
Kis Pál István.
Garai Gábor.
Babits Mihály.
Szegzárd.
Étcsokoládé.
Nemzetközi helyzet fokozódik.
S a köd lassan felszáll.
Már csak nyomokban.
Főnixmadár újra éled?

Alzheimer?

Most jöttem rá, és le kell írnom.
Míg van mit. Lehet, hogy ezt is elfelejtem.
Mert az agyam egy hete időnként kihagy.
Egyre fokozódó "tüneteim" között szerepel a felejtés.
Azt mondják, fáradt vagyok. Ugyan mitől?
Hacsak attól nem, hogy jön a tél, s be kéne bújni végre a barlangomba.
S most döbbenek rá, hogy mi a baj.
Hetek óta ezt kértem. S Ő eddig mindig teljesítette kérésem.
Éjszakánként ezt mormolva alszom el: Kérlek adj türelmet, csöndet, felejtést.
A türelem megvan. Vagy ez már fásultság.
A csend lassan elérkezik.
S a felejtés?
Már megint nem jól kértem. Nem így akartam.
Már mindegy. Holnapra úgyis mindent elfelejtek.
Mindent?

Jaj, a vonatindulás.
Megbeszélt találkozó.
Ígéret. Felelősség. (Mert felelős vagyok a rózsámért.)
Kis szabadidő.
Múzeum?
Sütkérezés a napon. Míg várok.
Este a várva várt program, mely már nem hoz lázba.
Ahogy egy ismerősöm mondaná: "erre a kis időre már minek?"

A funtineli boszorkány

"Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Hanem, mert az embereket, a többit, érted ? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az egyedüllét tanít. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat?
Na mármost, van, aki egyedül marad. És a többi látja ezt. És látja azt, hogy olyan dolgokat tud, amiket ők nem tudnak, mert ők nem voltak egyedül,hogy megtanulhassák. Hanem ahelyett egyebeket tanultak, és azokon az egyebeken keresztül látják azt a másikat. Érted? Azon a hályogon keresztül, ami rosszaságból való, és ezért akármit nézhetnek vele, rosszaságot látnak.
Az emberek látták, hogy van valaki, aki más mint ők. Aki tud valamit, amit ők nem tudnak. És innen van az egész."

Kétségeim

Néhány éve elindultam egy úton.
Egy ismerősöm szerint pont akkor váltam felnőtté. 34 évesen.
Kicsit későn érő típus vagyok.
Azóta sokat változtam.
S amikor néhány hete kedves barátnőimmel egy idegen társaságban
azt ecseteltem, milyen vagyok, elküldtek önismereti tréningre.
Azóta magamba szálltam, s figyelek.
Ismét tanulom a türelmet, s a csendet.
Ezt kérem Tőle minden éjjel, ja és a felejtést.
Már nem tudom melyik vagyok.
Aki voltam, vagy akit elkezdtem játszani.
Lehet hogy túl jól sikerült?
Jó úton járok egyáltalán? Vagy valahol eltévedtem.
Letértem az ösvényről?
Bár a lényeg éppen ez, hogy ne legyenek ösvények, csak irányok.
Az egyik barátom vívódásaimra megkérdezte:
Akkor érezted jobban magad, vagy most?
A válasz egyértelmű.
Ilyen egyszerű lenne?

Édes babám

Egy drága kisleánynak
...akit nagyon szeretek,
...akivel együtt festünk,
...akivel ruhákat rajzolunk, s varrunk,
...akivel együtt sütünk,
...aki modellt áll,
...aki megfésül,
...akivel jót táncolunk,
...akivel John Lennon bácsit imádjuk,
...akivel okos, női dolgokról fecsegünk,
...akivel cukrászdába járunk,
...akivel bort illatozunk, s gyűjtjük a dugókat,
...akivel könyveket veszünk,
...aki mutat nekem "érdekeset"
...aki készít nekem "gyönyörűségeset"
...akivel a csíkon járunk,
...akivel labirintust tervezünk,
...akivel hajót, s tengert álmodunk,
...s akitől én sokat tanultam,
és jó, hogy van,
ma van az ötödik születésnapja!

Élj sokáig kisleány!

mániás szaknak vége...

...zuhanórepülés?

"Nem tudom, mi vagyok, nem az, amit tudok:

Dolog és nem-dolog, pont és egy kör vagyok."

Ősz

"Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon
s ont monoton
bút konokon
és fájón..."

Legkedvesebb őszi versem.
Mert sajnos itt van az ősz, bármennyire is nem akarok tudomást venni róla.
Délutánonként, amikor kifekszem a napra, még becsapom magam, de azért
érzem, hogy a napsugarak már csak gyengéden simogatnak.
Reggel pedig utálok felkelni.

A madaraimat figyelem, lassan elindulnak, s szívem szerint mennék velük.
Messze, délre, hol napsütés van.
Vándormadár vagyok én is, csak nincs módomban repülni.

Az egész éppen azzal kezdődik, amikor hazatérek a nyaralásból.
Még mindenki a nyarat éli, én már visszavágyom.
Én már akkor érzem a vég kezdetét.

Azután kis időre megnyugszom.
Visszatérek tanulmányaimhoz, találkozom régi barátokkal.
Október végéig eltart. Talán még Toscana is belefér.

És azután jön...
...jön a zuhanórepülés...

Kívánság

Soha nem tudjuk jól megfogalmazni, mit kívánunk.
Ha megkapjuk már nem kell.
Nem úgy, nem akkor.
Vagy egész egyszerűen megijedünk.
Annyira vágytuk, hogy ha itt van, nem is tudjuk, mit kezdjünk vele.

Egy kedves barátom, tanácsot kért tőlem.
Éppen tőlem?
Én aztán adhatok tanácsot, amikor a magam dolgaiban is bizonytalan vagyok.
Találkozott valakivel.
Már rég találkozott ilyen emberrel.
Éppen rá van szüksége.
Mégis megijedt.
Akarja ő ezt tényleg?
Mi lesz, ha mégsem jön össze?
Mi lesz, ha csalódik?
Inkább visszazuhan lila ábrándjaiba, mert az állandó.
És biztos.
Az elérhető, mindig hétköznapibb.
A folytatás pedig bizonytalan.

Tanácsot nem adhattam.
Csak elmondtam neki, amit egyszer ő tanácsolt ( Azóta is lelkiismeretfurdalása van.):
Amíg nem próbáltad, nem tudhatod.

Úgy gondolom, néha hagyni kell, hogy történjenek a dolgok.
Nem kell azonnal visszafordulni.
Legrosszabb esetben is belehal az ember.
Szerintem még az is jobb, mint a semmi.
Legalább az ember ÉRZI, hogy még létezik.
Nem csak vegetál.

Már megint itt volt a...?

Elment.
Jó volt.
Szép volt.

...s megint győzött a józan ész...

Meddig?

Találkozás

Elmentem. Tánc. Beiratkozás.
Megbeszéltük. Kimentünk.
Körbejártunk.
Véletlen volt.
Ittunk.
Elmentünk.
Visszamentünk.
S azután találkoztam Vele.
Tudtam, ezért mentem.
Tudta, ezért jöttem.

Ő is tudta, én is tudtam.

A bor jó volt.
Jött még egy kör.
Majd hozott megint.
A többiek hazamentek.
A zene elhallgatott.
Csak Ő volt, csak én voltam. A majdnem telihold és a csillagok.

Ő is tudta, és is tudtam.

Maradtunk.
Baricco, El Camino, Brazília, Ő meg én.

Ő is tudta, én is tudtam.

Ma először, és lehet, hogy utoljára.
Saturnuszi, mint barátnőm mondaná.
Ha ennek így kell lennie, majd egyszer.
Holnap nem megyek.
Mondtam.
Szombaton vár rám.
Körülmények?

Ő se tudja, én se tudom.

Egyszer.
Talán.

Akkor is.
Jó volt.

Ő is tudja, én is tudom.

Készülődés

"Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. De viszont itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot. Van henyélő bor, mesélő bor, tragikus bor..."

"A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan."

Lábadozás

Nehéz hetem volt.
Hosszú és kemény.
Néhány ember fele volt egy kis tartozásom.
Elmaradt találkozások, melyeket pótolnunk kellett.
Majd jöttek a hosszú nehéz éjszakák.
Eláztunk, átfáztunk.
Melegedtünk, nótáztunk.
Nehéz volt másnap.
De megérte.
Mert "a zene, a zene, a zene, a zene kell".

Ez a hetedik nap.
Holnaptól új életet kezdek. Ígérem, józan életet.

Igazság

"A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is."
R.C.

Apró örömök

Hát tegnap elég szörnyű napom volt. Legalábbis úgy indult.
Alig vártam a két órát, hogy lelépjek.
Rohantam az uszodába töltődni. Beszívni a nyár utolsó napsugarait.
Mert ha jön a sötétség, jön a depresszió. És én ezt már augusztus végén érzem.
Már gondolkodtam az eljövetelen, amikor egy újdonsült ismerősöm
odatelepedett mellém, és úgy eldumáltuk az időt, hogy észre sem
vettük, véget lett a vízilabdaedzésnek. Míg ilyen idő lesz, ezt rendszeresen
meg kell ismételnünk.
Hazafele, a híd alatt már hosszú sor állt. Szépek, szabadok, vidámak,
fiatalok. Előttük az élet. Irigykedtem.
Kedvem lett volna hazarohanni a hálózsákomért, majd beállni a sorba.
De öreg vagyok én már ehhez!
Majd holnap a fiúkkal, foci után. Ott találkozunk, s megváltjuk a világot.
Csak a másnap ne lenne.
( Most olvastam, s tetszett: "Az Úr is hat nap alatt teremtette a világot, a hetediken meg a macskajajt."-R.Capa)
Amikor hazajöttem, még egy öröm ért. Megkaptam életem első olasz
képeslapját. Kicsit nehéz volt lefordítanom, de sikerült. Elő kéne már
venni a könyvet, mert nyáron elég lusta voltam.
Szóval összességében végül elég jó napom volt.
Ki a kicsit nem becsüli...

Rokon lelkek-lelki társak

Ma este volt két kellemetlen beszélgetésem. Muszáj kiírnom magamból.
Egy is sok lett volna egyszerre. A másodiknál már deja'vu érzésem volt.

Nem tudom hogyan van ez. Hónapokig senki, s most hirtelen több jelentkező is
akad a fenti témakörben.
Nem akartam senkit sem megbántani, de lelki társa nem leszek akárkinek.
Még várok rá. Lehet, hogy már ismerem, lehet, hogy elmentem mellette.
Lehet, hogy soha nem ismerem meg. Rossz helyen, rossz időben...

Érdekes, mert néhány hete fejtette ki a legkedvesebb barátnőm, mi a két
fogalom között a különbség. Ő már csak tudja. Jártas az asztrológiában.
Ő azt mondta a rokon lelkek és lelki társak egyaránt a múltból hozzák az
ismeretséget. Valamit hordoznak tudat alatt az előző életükből, ezért
ismeretlenül is van bennük valami közös.
A rokon lelkek azok az emberek, akik érzik egymás rezdülését. Ilyen több
is lehet, nemtől, kortól függetlenül. Olyanok, mint mi vagyunk egymásnak-mondta.
Rokon lélek több is van, volt, s remélem lesz is az életemben.
Viszont lelki társ jó esetben is csak egyszer adatik meg az életben. Ő az a férfi, akit nekünk rendeltek. Valahol, valaki vagy valami... Mindenki saját hite szerint kiválaszthatja.
Hát én ma nem velük találkoztam. Az egyikük, még lehetne rokon lélek, de lelki társ?
Lehet, hogy én csináltam rosszul valamit? Bocsánat...

Egy fiú emlékére

Ismertem egy fiút. Kedves volt, aranyos. Igazi jó fiú.
Együtt töltöttünk egy nyarat.
Majd mindenki ment a maga útján.
Ő gyakran jelentkezett, de nekem, soha nem volt "alkalmas".
Azután elmaradt. Észre sem vettem.

Évek teltek el. Az élet elsodort minket egymás mellől.

Aztán egyszer találkoztunk.
Kedves volt, és vidám. Legalábbis annak látszott.
Sokat kérdezett. Én válaszoltam.
Szokás szerint magammal voltam elfoglalva.
Újabb kérdések jöttek. Én már mentem volna, de nem engedett.
Végül elköszöntünk.

Pár hét után hazamentem.
A falu híre az volt, a fiú megölte magát. Nem bírt tovább élni.
Megdöbbentem. Nem vettem észre.

Túl sokat foglalkozunk magunkkal, és nem vesszük észre, mi zajlik a másikban.
Nem ezt érdemelte.
Eltelt jó pár év, és még mindig nem hagy nyugodni.
Ma még csak 41 éves lenne.
Ennyi.

Ennyi az élet...

Tánc

Túl gyors és túl kapkodó az óra. Tudom, ezt tanulni, egy élet is kevés.
Az elméleti részeket viszont szeretem. Lehet azért, mert azt tudom, s értem.
És bizonyos alapfogalmak is kezdenek letisztulni.

Egyre jobban látom a mestert, ki még ősszel táncolt, s azt hittem, a feledés homályába vész.
Bevillannak mozdulatai, gesztusai, és kezdem érteni.
Lehet, hogy ezért tetszik talán leginkább a katak.

Ízelítőnek mindenesetre jó volt, sajnos lassan vége lesz.
Alig várom, hogy láthassak igazi táncosokat, akiket kicsit talán már érteni fogok.
A mudrákat mindenesetre megtanulom. A dallal együtt.
Ennyi marad meg India táncaiból.
S az emlék, hogy jól éreztük magunkat.

Virágzás

Jó itthon lenni.
Az erkélyemen virágzik a hibiszkusz. Míg odavoltam, a bimbókból vérvörös virágok lettek.
Tudom, egy-két nap múlva leesnek. Viszont még sok bimbó van, mely nekem fog nyílni.
Szép az erkélyem. Nem tudom, hogy van, de a virágaim mindig megérzik, ha "rendben" vagyok.
Ha virágos a lelkem, ők is virágoznak.
Most minden jó.
Jó volt elmenni, és jó volt hazajönni.

Megtisztultam. A távlatok kimosták a salakot.
Lehet újrakezdeni.
Nem tudom meddig tart. Egy hét, kettő. Talán egy hónap is. De addig jó.
Utána majd lehet gondolkozni a folytatáson.
Legfeljebb ismét útra kelek.

Telihold

Ülök a tengerparton. Az égen milliónyi csillag.
Majd egy zuhanórepülésbe kezd. Gondolok valamire.
Tudom, hogy vágyaink nem teljesülnek, de már az augusztus csak ilyen. Romantikus.

Erkélyünk egy karnyújtásnyira a tengertől.
Felette a hold ragyog. Ma éppen telihold van.
A tengeren ezüstös fények.
A csillagok pedig csak hullanak...


Pohár bor mellett ülünk.
Egyikünk megszólal:
-Láttad?
-Láttam.
S hallgatunk tovább, gondolatainkba mélyedve.
Hátha mégis. Most sikerül.

Tiszta lappal

Ismertem egy fiút. Kedves volt és nyitott.
Nyitott mindenre. Kifele, s befele.
Szerették az emberek.
Én is kedveltem. Nagyon is.

Aztán valami összetört.
Fásult lett és cinikus.
Persze a gödörből ki lehet jönni, de nagyon sok sérülést szerzünk közben.

A régi fiú hol van?
Tudom, hogy mélyen eltemetve, falakkal körülzárva.
De ugye megvan még?

Mindannyian falakat emelünk.
Kár.
Nagy kár.

"-Édes cséti, hogyan nyughatna kellemesen az, kit barátai elhagytak?
-Oh, király kit elhagynak barátai, az csak maga hibás, mert nem tudta az igazat megkülönböztetni a hamistól."

Születésnap

Valakinek ma van a születésnapja.
Valakinek, aki megváltoztatott. (Bár ő nem tudja.)

Nagyon boldog születésnapot kívánok!
És azt, hogy a boldogság röpke percei időnként Rád találjanak!

Talán eljut hozzád ez az üzenet.
Ha nem itt, hát máshol.

Szomorúság

Vannak éjszakák, melyeken ébren álmodunk.
Vannak éjszakák, mikor felvillan a remény.
Vannak éjszakák, mikor örlődünk.
Hogyan tovább?

Gyáva vagyok. Mindig is az voltam.
Félek a csalódástól.
Mert mindig csalódás a vége.
Most pedig eleve elrendeltetett a vég.

Nagyon fáj, de tudom, így kellett lennie.
Nincs értelme illúziókat kergetni.

Kafka a tengerparton

"Egy nagy örvényben vagyunk. Néha az idő külső peremére kerülünk. Valahol belénk csapott egy villám. Egy mennydörgés és villanás nélküli villám."

Utazás

"Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig..."

Azt hiszem, lassan készülődök.
Hamarosan indulnom kell.
Muszáj mennem.
Nem tudom miért.
Talán mert keresek valamit?
Vagy valakit?
Vagy a semmit?
Vagy menekülök éppen ezek elől?
Hajt előre egy megfoghatatlan érzés.
Remélem egyszer megtudom a választ.

"Nakata sem tudja, micsoda, mikor, merre és hova. Igazából majd ha odamegyünk, ott majd talán rájövünk. Míg oda nem megyünk, Nakatának halvány fogalma sincs róla."

Keresés

Nem tudom ki vagyok?
Keresem önmagam. Elindultam egy úton, mely nagyon rögös.
Eljutok valahová?

Kislánykoromban Greta Garbo akartam lenni. Vagy Marlene Dietrich. A magányos hősnő.
Ők mások voltak, mint a többi nő. Függetlenek, önállóak. Mindenki irigyelte őket. Körüllengte őket a nagy titok. A titok, amit maguk is eltemettek jó mélyre.
Kívülről pedig az látszott: ez egy erős nő, aki azt teheti, amit csak akar. Senki nem parancsol neki.

Eltelt pár évtized, s megvalósítottam. Legalábbis külsőleg így látszik.

Ma már tudom, hogy ez csak egy álarc. Nagyon nehéz szerep.
Mindig erősnek lenni. Legalábbis kifelé. S ha nem sikerül tartanod magad, el kell vonulnod a világtól. Erőt gyűjteni. Mert nem tudhatja meg senki, hogy te is sebezhető vagy.

Néha szeretnék gyenge nő lenni. Akit megértenek, kényeztetnek. Döntenek helyette, megoldják gondjait.
Nekem nem ez jutott. Már túl magasak a falak, melyeket kemény munkával építettem.

Legalább a gyerekkori kislány elégedett lehet a nagy öntudatával.
Sajnos az önbizalom soha nem volt az erőssége.

Úgyhogy tovább keresem önmagam...

Ördög és Mennyország

Találkoztam az Ördöggel.
Füstölt, és rekedt hangon bluest énekelt.
Tényleg úgy nézett ki, mint az ördög, csak hiányzott a két piros szarv.
Olyan csúf volt, hogy az már szép.
Álltam a tűző napon, fejemben a jófajta kisüsti már dolgozott, és szólt a blues.
Úgy éreztem, ez maga a Mennyország.

Sajnos, nem akart megkísérteni, pedig lehet, hogy még a Poklot is vállaltam volna.
Ha-ha-ha!

Álmok ideje

Csend van.
Nyugalom.
Most jó ez.
Töltekezem.
Gondolkozom.
Olvasok.
Főként könyveket.
Én itt leragadtam.
A könyv- fogható, lapozható. Hallom a papír suhogását.
Bevihetem a fürdőkádba.
Szóval sok előnye van.

Azért néha az interneten is böngészek, mint most is.
Olykor elolvasok egy-két blogot.
Rátaláltam egyre, ez az egyik kedvencem.
Indiáról szól. Csodálatos.
Igazából nem is Indiáról szól, de India is benne van.
Szépek a képek. Tele színekkel.
Szeretem.
Nemrég voltam egy kiállításon, ott tanultam egy "új" szót. Nagyon megtetszett.
Fényírók.
Szép szó.
A blogot nézve most eszembe jutott.
Mindig várom az újabb bejegyzéseket.
Van egy kép, az a kedvencem. Égő, sejtelmes, izgalmas.
Narancsvörös. A kedvenc színem. Én sokszor színekben gondolkodom.
Számomra India narancsvörös. Pont, mint a képen.
Ha lefekvés előtt megnézem, olykor erről álmodom.

Egyszer talán nem csak álom lesz...

"e világon minden káprázat, de azért mégis: némely káprázat tovább tart, mint a többi, egyéb különbség nincs is köztük...Mi lehet nagyobb káprázat az álomnál, mégis ki tudná megállapítani róla, hogy csak képzelemszülte kép, míg véget nem ér és szét nem foszlik."

Egy tökéletes nap

Szép napom volt.

Ahogy elterveztem, elmentem szaunázni. Jól éreztem magam. Amikor a melegből kijöttem, és a hideg víz érintette bőrömet olyan volt, mintha sok kis apró tűvel szúrkálták volna a testemet. Már szinte fájt, de kellemes volt. "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom."
Majd lepihentem, és a szomszéd teremből áthallatszó jaccuzzi hangja olyan volt, mintha vízesés mellett feküdtem volna. A becsukott szemem mögött, miközben úgy éreztem lebegek, most színeket láttam. Előbb vízkék, kékesszürke, türkizzöld csíkokat. Majd váltás. Narancsszín. Mintha állóvízbe kavicsot dobnánk, és a körkörös hullámok tovaterjednek, a közepe fekete, majd megint narancs. Szép volt. A világ zaja távol volt tőlem. Mintha megállt volna az idő.
Gondolataim letisztultak, megnyugodtam. Belül végre csend honolt.

Kicsit napoztam is. Majd hazafele jövet megáztam. Útközben elkapott egy zápor.
Szeretem a nyári záporokat. Csak annyira esett épp, hogy megázzunk. Jólesett.
Rajtam kívül csak egy kislány élvezte, ő még indiánszökdeléssel is tetézte örömét. Én nem mertem. Milyen nehéz felnőttnek lenni!
Amikor hazaértem, és kinyitottam az erkélyajtót, hogy megnézzem
a virágaimat, még egy szivárvány is feszült az égen.
Tökéletes nap volt.

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."

Várakozón

Végre itt vagyok megint.
Nehéz, hosszú heteim voltak.
Sok minden történt.
És semmi sem történt.
A május mindig mozgalmas. Most a június is az lett.
Meg kellett pihennem végre. Visszatértem függőségemhez.
Elmentem szaunázni, és végre kikapcsoltam.
Kell a csend. Fel kell dolgozni a múltat, s a jelent, hogy jöhessen a jövő.
Még sok dolgom van, de jólesett.
Megoldások még nem születtek, de a feszültség kiment.
Holnap is megyek.
Hátha "történik" valami. Itt bent.

Illúziók kontra álmok

Ismerek embereket, kik nem álmokat, illúziókat kergetnek.

Mert mi is az álom. Játék. Átélni azt, ami még nem a miénk. De a miénk lehet. Talán, egyszer.

Gyerekkoromban, mielőtt elaludtam, minden nap álmodoztam. Volt egy saját kis világ, ahová senki nem nyert bebocsátást. Sokan ugyanígy voltak ezzel gyerekként. Majd felnőttünk, és elfelejtettük ezt. Aki "úgy maradt", azt bolondnak tartották.

Nemrég azt mondta egy barátnőm, hogy a lánya elalvás előtt álmodozik. Álomba álmodja magát.
Mindig is tudtam, hogy sok bennünk a közös. Ma már én is ezt teszem, megint. Nála bocsánatos "bűn".
Még csak 16 éves. Na de nekem, már nem illene.
És mi az illendő? Szenvedni, fogunkat összeszorítva menni tovább?
Legalább az álmodozás lehetőségét hagyjuk meg magunknak. Én is elvesztettem egyszer. Aztán jött egy pici lány, akivel elkezdtünk játszani. A gyerekek, még tudják. Nekik még megvan a képességük. És én egy kis háromévestől újra tanultam.

Csak tudnunk kell, hol a határ. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság.

Sodródom...

Egyetemista koromban, azt mondta egy barátnőm, "sodródom".
Azután elkezdődött a nagybetűs élet, és én nem sodródtam többé. Igaz a terveim elsősorban a túlélésről szóltak.
Majd pár éve történt néhány dolog az életemben, utamba "sodródtak" emberek, és én rájöttem, mást szeretnék.
Szép lassan elkezdtem megint "sodródni". Persze jó értelemben.
Nem kell mindig mindent eltervezni. Nem kell mindig mindent előre kitalálni.
Kell egy út. Egy járható. Még ha rögös, és hosszú is. Egy irányvonal.
Azután hagyni kell, hogy csak úgy megtörténjenek velünk a dolgok

Álmok

Nemrég olvastam egy könyvet. Sokmindenben magamra ismertem. Eat, pray, love.
Már az is furcsa volt, hogy rajtam kívül van még egy őrült, aki két ilyen teljesen eltérő kultúra iránt rajong.
Olaszország és India. Engem is kinevettek, miért kezdtem el olaszt tanulni. Semmi értelme. Miért? Csak értelmes dolgokat művelhetünk? Néha olyat is kell, ami egész egyszerűen csak jólesik. Egyébként honnan tudják, hogy értelmetlen?

Azután itt van India. Mindig is vonzott. Azt hiszem, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Bengáli tüzet olvastam, akkor határoztam el, eljutok egyszer Indiába. Igazából azóta nem foglalkoztam ezzel a dologgal, csak ha Indiáról volt szó, mindig eszembe jutott, igen oda még el kell mennem. Az elmúlt télen viszont olvasmányaim kelet fele fordultak. Valahogy lépten-nyomon Indiába botlottam. És elkezdtem készülni. Most már tudatosan.

A fenti könyv mindezek után jött. Főhőse megvalósította álmait. Elment néhány hónapra Olaszországba olaszt tanulni, majd Indiába meditálni. Hihetetlen, de ez a kettő számomra sem zárja ki egymást.

Olaszországba talán ősszel megyek legközelebb.

India? Az még várat magára. Még sokat kell tanulnom. És félek. Vonz és félelmet kelt. Tudom, ha egyszer elmegyek, minden megváltozik. Jelenleg ura vagyok helyzetemnek, de ott talán minden átértékelődik.
És én majd nem tudok ellenállni. Lehet, nem is kellene.
Mivel félek, még egy útitársat is kell keresnem. Aki vezet, és segít. Aki tanuja lesz a dolgoknak, és ha kell támaszt nyújt. Még őt is meg kell találnom. Vagy neki kell rámtalálnia.

Addig is várok, és tanulok...

Fohász

Édes jó Istenem!

Hát nem érted?
Hát nem érzed?
Hát nem látod?
Hát nem hallod?
Hát nem olvasod?
Még Te sem?

Létezem. Peregnek a napok. Zajlik körülöttem az élet. Én sodródom vele. És nap mint nap eljátszom, hogy élek, lélegzem, részt veszek benne. Hogy bármi, ami körülöttem történik érdekel. Válaszolok, olykor még mosolygok is.
Miközben süt a magány. Mintha jégtáblába kapaszkodnék, és a jeges érintés süti a bőrömet. A csontjaimba hatol, majd a szívembe fúródik. Emberek között magányosan. Mint egy hajótörött. De a hajótörött, legalább egyedül magányos.

Drága jó Ganésám! Miért fohászkodom én Tehozzád?
Mondd miért?

Öröm

Ma öröm ért.

Kezdem ott, lételemem, hogy segítsek másoknak. Ez a sorsom. Létszükséglet.
Azt hiszem, önző vagyok. Folytonos bizonyítást várok, hogy szükség van rám.
És ha sikerül valakit kikaparnom a gödörből, azt hiszem még van értelme az életemnek.
Ezzel egy rövid ideig elvagyok.
Persze csak azzal foglalkozom, aki valóban rászorul. Az ázott, félholt kis madárkákkal, akik már nem remélnek semmit. Ráadásul ez a kihívás.
Ha elvárják, nem teszem. Bár semmit nem teszek, amit elvárnak. Gyerekként sem tettem. Dacból.

Szóval van egy barátom. A legjobb barátom. Büszke, és nem fogad el segítséget. Még tőlem sem.
Nagyon rossz időszakát éli. Hónapok óta próbálkozom, de nem hagyta, hogy tegyek valamit.
Most alkalom mutatkozott volna rá, de ellenállt. És az utolsó pillanatban megtört a jég.
Elfogadta. Én már 3 hónapja tudom, ő ma világosodott meg. Már feladtam. Holnap már
késő lett volna. És az égiek vele voltak. És velem.
Ez olyan boldogsággal tölt el, hogy elfeledkeztem a saját kis piti gondjaimról.

Miért van az, hogy az emberek nem hagyják, hogy segítsenek nekik?
Egy külső szemlélő, mindig tisztábban lát. Természetesen csak más dolgában.
Bár az enyémben lennék ilyen nagyokos.


U.i.: Azt hiszem, ez kicsit zagyvára sikeredett, de akinek szól, az értené.

"Egy indián nem lesz öngyilkos. Soha nem megy oda, ahova nem hívták meg."

Bocsánat

Bocsánatot kérek. Ma nagyon türelmetlen voltam.
De arról szólnak a napjaim, és az egész életem, hogy mindig valakit meghallgatok. Mindig valakivel együttérzek.
Én vagyok a világ lelki szemetesládája.
És besokalltam. Mostanában elegem lett. Nyűgös vagyok, és türelmetlen.
De épp Veled? Az egyetlen emberrel, aki engem is meghallgat. És ugyan tanácsot adni a hülyeségeimre nem tud,
de okosan hallgat. Mert ugye, aki hülye, halljon meg. De ezt mégsem mondod. És amikor kilelkizem magam, este eszembejut, hogy már megint. Többet nem panaszkodom.
És éppen Veled teszem ezt. Mondjuk, én mindig tudtam, kibe rúgjak bele. Csak azokba, akiket szeretek.
Tudom, ez nem vígasztal, de vedd megtiszteltetésnek.
Egyébként meg mindig szófogadó voltam, amolyan jókislány. És egy ideje elegem lett. Elkezdtem feszegetni a
határokat. De a rosszlány szerep sem nekem való.
Igaz, bennem angyal, és ördög lakik. Aki nem ismer jól, azt hiszi, földreszállt angyal vagyok. Nagyon tudok szerepet játszani. Valójában ördög lakik bennem. Vigyázat! Birtokolni vágyom. A lélek kell. Elveszem. És nem adok cserébe semmit.

Tényleg ilyen vagyok? Mindig azt mondod, ilyen a Skorpió. Vagy fekete, vagy fehér. Mást nem ismer.
Hát ezzel takarózom. Nem tehetek róla.

Még egyszer, bocsánat...

Szertartások

Az utóbbi időben úgy látom, grafomán lettem. Amikor a bejegyzéseket elkezdtem írni, nem gondoltam, hogy lesz folytatás.
Nemrég olvastam, hogy az emberek azért találták ki a spirituális szertartásaikat, hogy legyen egy hely, ahol a bennük felhalmozódott örömöt, bánatot le tudják tenni. Így nem kell azokat egész életükön át magukkal hurcolni.
Ha nem találsz a meglévő kultúrákban neked megfelelőt, hát kialakíthatsz egyet. S ha jól csinálod, tiéd lesz a Mindenható kegyelme.
Én az ateista, úgy látszik ezt a formát találtam. Kiírom magamból.
Mert nem azért írom le, hogy bárki is elolvassa.
Remélem, senki nem olvassa.
Csak Isten.

Talán...

Ha van...

Hangulat

"Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van."

Alkoholmámor

Kicsit részegen, de még nem elég részegen- tehát felszabadultan írom e sorokat. Ez az az állapot, amikor az ember őszinte-legalább magához. Mit érzek és mit gondolok "szabadon". Kíváncsi vagyok, mit vált ki , amikor holnap e sorokat újraolvasom.
Miért Ő? Miért pont Ő?
Mert valamit elindított bennem. Nem tudom mit, és nem tudom mivel. Az időpontra emlékszem.
Az érdekes az, hogy én nem akartam semmit Tőle, Ő pedig akart tőlem valamit. Legalábbis ezt játszotta. És ekkor én "bekattantam". Ő már továbblépett, én meg úgy maradtam.
Sajnálom. Mindig fáziskésésben voltam. Így a nagy dolgokról lemaradtam. Legalábbis ami a szerelmet illeti.
Holnap jön a kijózanodás.

Mucha

Imádom Muchát. És persze a szecessziót. Majdnem elfeledkeztem a kiállításról. Annyi dolgom van, de szombatra azt hiszem, beütemezem. Már Prágában is imádtam, és most a helyembe jött.
Nagyon szerethette a nőket. Aki ilyen szépen ábrázolja a nőt, csak bolondja lehetett. Bár azok az idők mások voltak. A nő még nő lehetett. Nem egy kemény, páncélba bújt alak, aki megpróbálja überelni a férfiakat.
Szende és csábító, lágy és vad.
Szerettem volna akkor, a századforduló Párizsában élni. Esténként ülni a füstös mulatókban, inni az abszintot. Tán táncosnő lettem volna a Vörös Malomban. És ha nem is Mucha, akkor Lautrec festett volna.
Igaz, már Párizs sem ugyanaz. Néhány éve, amikor ott jártam végignéztem a nagy kedvenceket. Több kilométeres gyaloglás után, hullafáradtan majdnem bezártak a Pere-Lachaise-be. Amikor a rendőrök ki akartak tessékelni ( ki gondolta volna, hogy Párizsban a temető 6-kor bezár), épp megtaláltam, amiért mentem. Gyorsan tisztelegtem Morrison emlékének, majd egy kattintás, és hagytam magam kikísérni. Ekkor szörnyű fájdalmat éreztem a sarkamban, de még átvonszoltuk magunk a városon, mert látni akartam az utolsó montmartre-i szőlőst, ami a szőlőskertekből megmaradt. És azon a szent helyen leültem a járda szélére, és közöltem, innen tovább sehova. Én itt meghalok. Hulla fáradt voltam. A japán turisták, azt hitték, én is egy látványosság vagyok, és a kisbuszból bőszen fotóztak.
Hosszú könyörgés után lementem a párszáz méterre levő Festők terére, és kértem egy abszintot. Mit mondott a pincér, betiltották. Tudom, hogy az alkohol és az üröm gyilkos páros, és az eredeti már nem kapható, na de mégis. A finomított változat, mellyel tele vannak az üzletek. Hát az se volt. Kénytelen voltam egy kis fehér borral
és fekete kagylóval beérni. Mire elfogyott, jobban lettem és átsántikáltam legkedvesebb helyemre, a Sacre Coeur lépcsőjéhez. Azt hiszem, nem véletlenül adott itt találkát Amelie.
Úgy látom, jól elkalandoztam. Szóval Mucha képeit látnom kell. Miközben nézem, kicsit elhiszem, hogy ilyenek vagyunk. Szépek, és buják. Mint egy romantikus álom. A férfiak pedig imádnak minket.
Ugyan álarc mögé bújtunk, titkon mind ilyenek szeretnénk lenni.

Csapongásaim

Szaunázni járok. Gyakran. Függő lettem.
Amikor a forróságtól felhevült testem belemerül a hideg vízbe, az addig gyors szívverésem pár másodpercre kihagy.
Az jó. Nagyon jó. Majd pár pillanat szünet... és újra indul. Akkor rádöbbenek, hogy mégis ÉLEK. S hogy élni jó.
(Még akkor is, ha most rossz.)
De a legjobb az egészben, amikor néhány perces hidegvizes mártózás után, vacogva, a törölközőmbe csavarom magam, és lefekszem.
És akkor beindul. Olyan érzés, mintha bukfenceket hánynék. Fények jönnek, és színek. És lebegek. Néha előfordul, mintha rövid időre kiszállnék-elszállnék.
Ekkor eltűnik minden. Hideg, meleg, fájdalom, öröm, kín és szenvedés... az egész emberi lét.
Ez az én mákonyom.
Mondtam, függő vagyok.
Ekkor előtörnek a gondolatok. Képek, érzések, álmok. "Beszélgetek" Vele is néha.
Kb. 20 perc a VILÁG, majd visszazuhanok az életbe.

Hazatérés

Jöttem hazafele. Kocsival. Szörnyen fáradt voltam. Nem aludtam a múlt éjszaka.
És volt egy pillanat, amikor majdnem letértem az útról.
Akkor úgy gondoltam, milyen egyszerű lenne.
Vagyis csak lett volna...

Na nem tervezem a halált, de ha jön, hát úgy is jó.

...legalább vége lenne?!

Titok

Irigylem akinek titka van. Persze, nekem is van.
De a sötét titok, az az igazi.
Szép, kerek, rózsaszín cukormáz. Boldogság. Nem!!!!
Szabálytalan, fekete, homályos, szenvedélyekkel teli, fájdalmas. Igen!!!
Az életet meg kell szenvedni.
...és élni...
jó esetben
Boldognak lenni unalmas.
Szóval kellenek a titkok. A csili-vili boldogság kizárja a titkokat.
Muszáj, hogy fájjon az élet.
...és fáj...


...akkor most jó?

Hagymaleves

Szomorúságomban, hogy teljen az idő, elkezdtem főzőcskézni.
Addig sem gondolkozom ( különben leég az egész)
Gondoltam, eszek egy kis francia hagymalevest. Hátha felvidít. Hát jót bőgtem. Végre.
Elindultak a könnyek, melyek eddig bentrekedtek. Persze csak a hagymaleves miatt.
Jó volt kissé megtisztulni.
És a hagymaleves, na, az isteni lett.

Búcsú...

Hát itt vagyok megint.
Miért is?
Talán mert ha leírom, könnyebb lesz.
Soha többet nem engedek senkit közel magamhoz.
Soha többet nem szeretek meg senkit.
Nincs értelme...

...szép lassan visszadermedek...

céltalanul

Szerelem,szerelem, átkozott gyötrelem.
Nem vagyok szerelmes. Nem vagyok szerelmes. Nem vagyok szerelmes. Nem vagyok szerelmes...
Ha többször leírom, tán elhiszem.
Vagy mégsem?

mért vagytok ti férfiak?
...és mért vagyunk mi nők?
...és mért kínozzuk egymást?
...egyáltalán mért élünk?
céltalanul?!
"Az élet célja e küzdés maga."
Na küzdjön aki akar!

én belefáradtam

A kezdetekről...

Szóval azzal kezdeném, hogy én egy égetnivaló boszorkány vagyok.
Az egész úgy kezdődött, hogy néha olvasok egy-két blogot.
Majd megirígyeltem, hogy én is akarok.
Persze nem volt bátorságom. Nem vagyok elég exhibicionista.
Még papírra, lakattal lezárva sem mertem soha írni. Gyáva vagyok.

Aztán jött a horoszkóp (amiben ugye nem hiszek), és azt írta: Kreatív vagy, és jó gondolataid vannak (persze elkábultam), melyeket nem mersz megosztani másokkal. Írj jövőre blogot.
Szóval nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Itt még nincs vége.
Szilveszterkor ittam. Kicsit sokat.
És hajnalban iszogatás, beszélgetés közben valaki elővett egy papírt. Mindenki tegyen újévi fogadalmat.
Én nem szoktam, de tettem, amin meglepődtek. Mivel olyan valakiről szólt, akiről nem tudtak.
Meg kellett magyaráznom, de már rájöttem, hogy elszóltam magam.
És hogy az egészből kihátráljak, nagy mellénnyel bemondtam: 2009-ben elkezdek blogot írni.
Felkerült a papírra.

Hát itt vagyok. Elkezdtem. Hogy lesz-e folytatás? Nem tudom. Arról nem szólt a fogadalom.

Ui: Ha többet isztok a kelleténél ragasszátok le a szátokat!