"Egy indián nem lesz öngyilkos. Soha nem megy oda, ahova nem hívták meg."

Bocsánat

Bocsánatot kérek. Ma nagyon türelmetlen voltam.
De arról szólnak a napjaim, és az egész életem, hogy mindig valakit meghallgatok. Mindig valakivel együttérzek.
Én vagyok a világ lelki szemetesládája.
És besokalltam. Mostanában elegem lett. Nyűgös vagyok, és türelmetlen.
De épp Veled? Az egyetlen emberrel, aki engem is meghallgat. És ugyan tanácsot adni a hülyeségeimre nem tud,
de okosan hallgat. Mert ugye, aki hülye, halljon meg. De ezt mégsem mondod. És amikor kilelkizem magam, este eszembejut, hogy már megint. Többet nem panaszkodom.
És éppen Veled teszem ezt. Mondjuk, én mindig tudtam, kibe rúgjak bele. Csak azokba, akiket szeretek.
Tudom, ez nem vígasztal, de vedd megtiszteltetésnek.
Egyébként meg mindig szófogadó voltam, amolyan jókislány. És egy ideje elegem lett. Elkezdtem feszegetni a
határokat. De a rosszlány szerep sem nekem való.
Igaz, bennem angyal, és ördög lakik. Aki nem ismer jól, azt hiszi, földreszállt angyal vagyok. Nagyon tudok szerepet játszani. Valójában ördög lakik bennem. Vigyázat! Birtokolni vágyom. A lélek kell. Elveszem. És nem adok cserébe semmit.

Tényleg ilyen vagyok? Mindig azt mondod, ilyen a Skorpió. Vagy fekete, vagy fehér. Mást nem ismer.
Hát ezzel takarózom. Nem tehetek róla.

Még egyszer, bocsánat...

Szertartások

Az utóbbi időben úgy látom, grafomán lettem. Amikor a bejegyzéseket elkezdtem írni, nem gondoltam, hogy lesz folytatás.
Nemrég olvastam, hogy az emberek azért találták ki a spirituális szertartásaikat, hogy legyen egy hely, ahol a bennük felhalmozódott örömöt, bánatot le tudják tenni. Így nem kell azokat egész életükön át magukkal hurcolni.
Ha nem találsz a meglévő kultúrákban neked megfelelőt, hát kialakíthatsz egyet. S ha jól csinálod, tiéd lesz a Mindenható kegyelme.
Én az ateista, úgy látszik ezt a formát találtam. Kiírom magamból.
Mert nem azért írom le, hogy bárki is elolvassa.
Remélem, senki nem olvassa.
Csak Isten.

Talán...

Ha van...

Hangulat

"Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van."

Alkoholmámor

Kicsit részegen, de még nem elég részegen- tehát felszabadultan írom e sorokat. Ez az az állapot, amikor az ember őszinte-legalább magához. Mit érzek és mit gondolok "szabadon". Kíváncsi vagyok, mit vált ki , amikor holnap e sorokat újraolvasom.
Miért Ő? Miért pont Ő?
Mert valamit elindított bennem. Nem tudom mit, és nem tudom mivel. Az időpontra emlékszem.
Az érdekes az, hogy én nem akartam semmit Tőle, Ő pedig akart tőlem valamit. Legalábbis ezt játszotta. És ekkor én "bekattantam". Ő már továbblépett, én meg úgy maradtam.
Sajnálom. Mindig fáziskésésben voltam. Így a nagy dolgokról lemaradtam. Legalábbis ami a szerelmet illeti.
Holnap jön a kijózanodás.

Mucha

Imádom Muchát. És persze a szecessziót. Majdnem elfeledkeztem a kiállításról. Annyi dolgom van, de szombatra azt hiszem, beütemezem. Már Prágában is imádtam, és most a helyembe jött.
Nagyon szerethette a nőket. Aki ilyen szépen ábrázolja a nőt, csak bolondja lehetett. Bár azok az idők mások voltak. A nő még nő lehetett. Nem egy kemény, páncélba bújt alak, aki megpróbálja überelni a férfiakat.
Szende és csábító, lágy és vad.
Szerettem volna akkor, a századforduló Párizsában élni. Esténként ülni a füstös mulatókban, inni az abszintot. Tán táncosnő lettem volna a Vörös Malomban. És ha nem is Mucha, akkor Lautrec festett volna.
Igaz, már Párizs sem ugyanaz. Néhány éve, amikor ott jártam végignéztem a nagy kedvenceket. Több kilométeres gyaloglás után, hullafáradtan majdnem bezártak a Pere-Lachaise-be. Amikor a rendőrök ki akartak tessékelni ( ki gondolta volna, hogy Párizsban a temető 6-kor bezár), épp megtaláltam, amiért mentem. Gyorsan tisztelegtem Morrison emlékének, majd egy kattintás, és hagytam magam kikísérni. Ekkor szörnyű fájdalmat éreztem a sarkamban, de még átvonszoltuk magunk a városon, mert látni akartam az utolsó montmartre-i szőlőst, ami a szőlőskertekből megmaradt. És azon a szent helyen leültem a járda szélére, és közöltem, innen tovább sehova. Én itt meghalok. Hulla fáradt voltam. A japán turisták, azt hitték, én is egy látványosság vagyok, és a kisbuszból bőszen fotóztak.
Hosszú könyörgés után lementem a párszáz méterre levő Festők terére, és kértem egy abszintot. Mit mondott a pincér, betiltották. Tudom, hogy az alkohol és az üröm gyilkos páros, és az eredeti már nem kapható, na de mégis. A finomított változat, mellyel tele vannak az üzletek. Hát az se volt. Kénytelen voltam egy kis fehér borral
és fekete kagylóval beérni. Mire elfogyott, jobban lettem és átsántikáltam legkedvesebb helyemre, a Sacre Coeur lépcsőjéhez. Azt hiszem, nem véletlenül adott itt találkát Amelie.
Úgy látom, jól elkalandoztam. Szóval Mucha képeit látnom kell. Miközben nézem, kicsit elhiszem, hogy ilyenek vagyunk. Szépek, és buják. Mint egy romantikus álom. A férfiak pedig imádnak minket.
Ugyan álarc mögé bújtunk, titkon mind ilyenek szeretnénk lenni.

Csapongásaim

Szaunázni járok. Gyakran. Függő lettem.
Amikor a forróságtól felhevült testem belemerül a hideg vízbe, az addig gyors szívverésem pár másodpercre kihagy.
Az jó. Nagyon jó. Majd pár pillanat szünet... és újra indul. Akkor rádöbbenek, hogy mégis ÉLEK. S hogy élni jó.
(Még akkor is, ha most rossz.)
De a legjobb az egészben, amikor néhány perces hidegvizes mártózás után, vacogva, a törölközőmbe csavarom magam, és lefekszem.
És akkor beindul. Olyan érzés, mintha bukfenceket hánynék. Fények jönnek, és színek. És lebegek. Néha előfordul, mintha rövid időre kiszállnék-elszállnék.
Ekkor eltűnik minden. Hideg, meleg, fájdalom, öröm, kín és szenvedés... az egész emberi lét.
Ez az én mákonyom.
Mondtam, függő vagyok.
Ekkor előtörnek a gondolatok. Képek, érzések, álmok. "Beszélgetek" Vele is néha.
Kb. 20 perc a VILÁG, majd visszazuhanok az életbe.