Meglepetés

Megleptelek?
Már megint!
Végképp nem tudod, mihez tartsd magad.
Amikor már tudomásul veszed, hogy nem várhatsz tőlem semmit,
kellemes meglepetést szerzek.
Olyat, amilyet csak én tudok.
Mert ismerlek. Még mindig.

Te pedig nem készültél.
Még lelkiismeret furdalásod is van.
Látom. Nem is kell mondanod.
Utolsó mondatod: Érezd jól magad!
Ebből látszik, semmit nem értesz.
Tőled csak ennyi telik.
S bár látom a tekinteteden, hogy mondanál még valamit, de már meg sem kockáztatod.
A nagy beszélgetés már megint elmarad.
Talán örökre.

Kösz, jól vagyok!

Végigolvastam az elmúlt év bejegyzéseit.
Azokat is, melyeket töröltem, vagy soha nem jelentettem meg.
Sok minden történt az elmúlt évben, néhány mondat valóban felzaklatott.
Ez a visszatekintés felszakította a sebeket. Azokat is, melyekről
már azt hittem, beforrtak.
A legszörnyűbb az, hogy valóságban semmi sem változott.
Szinte majdnem minden mondatot ma is leírhatnék, lényegében
érzéseim nem változtak. Célom ugyanaz. ( Vagy ugyanúgy nincs?)
Talán tisztább a fejem, így ezekre a dolgokra egyre cinikusabban
tekintek.
Kifele? Ott minden megváltozott. A némaság szószátyárságba csapott.
A folyamatos, értelmetlen és unalmas monológjaimmal leplezem a
valóságot. Csak hogy becsapjam őket.
Sikerül is. Még csak meg sem fordul a fejükben milyen vagyok valójában.
Szóval, minden rendben.
Kösz , jól vagyok!

"Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet."

Születésnapodra

Én ritkán nyílok meg az embereknek. Keveset mutatok magamból.
S csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy közel engedtem magamhoz.
Te ezen kevesek egyike voltál. Talán a legközelebb jutottál.
Legalábbis a jelen életszakaszomban.
Volt közöttünk valami. Valami kapocs. Valami cinkosság.
Nevezzük barátságnak.
Nehezen nyitom ki az ajtókat, és utána túl sokat várok.
Tudom, nehéz ember vagyok.
Nem várhatom el senkitől, hogy elviseljen.
Kár, hogy így alakult.

Persze folyamatosan beszélek. Látszólag megosztom az életem másokkal.
Igen, a hétköznapjaimat. Azt, igen.
De minden eseményt nem osztok meg. S főként nem azt, mit váltott ki belőlem.
Mit érzek, mit gondolok dolgokról, hogy érzem magam a bőrömben, mi van a színfalak mögött. Ezt nem mondom, s nem mutatom.
Te tudtad. Neked megmutattam.
Már rég nem mutatom.

Azt olvastam a napokban, hogy a barátainkat mi választjuk. Mégpedig úgy, hogy kiegészítsük egymást. Olyan valakit választunk barátnak, akiben megvan az, ami belőlünk hiányzik, és fordítva. Ránk ez sokszorosan igaz volt.
Te érzelmekkel élsz. Hirtelen hozol döntéseket, mely ellene szól az észnek.
Én mindent végiggondolok. Nálam a tiszta logika számít. Még azt sem merem vállalni, amit tiszta szívemből érzek, ha az észnek ellentmond.
Te hiszel. Sok mindenben. Megmutattál egy világot, mely vonzó számomra, de az agyam
nem tudja magyarázni, hinni pedig még most sem tudok. Talán még nincs itt az ideje. Nem értem meg rá. De legalább megismertem általad.
Te a hétköznapi világ praktikus dolgaiban, ügyeiben kaptál tőlem segítséget.
Megmutattam, hogy harcolj. Légy önálló! Vállald, és vidd magad az ügyeidet!
Találd meg magad!
Ez Neked sikerült is. Már nincs szükséged a segítségemre.
Hát ennyi volt. Sajnálom.

Elrejtett arcok

utazás
szauna
masszázs
Kleopátra-fürdő
mécsesek
rózsaszirom
bor
tánc
fülledt erotika
ha-ha-ha


"Vajon ki gondolta volna, hogy ez a makacs és rettenthetetlen nő előző este még a társaság fénypontjaként tündökölt, és nem is olyan rég még aggodalommal és gyermeki félelmekkel telve, a kétségek szédítő agóniájától elbizonytalanodva szobája magányában szenvedett."

Ópium hozz álmokat
Lepkeszárnyú délibáb

Mikor kérdezed meg?
Meg kérdezed még valaha?
Vagy félsz? Félsz a választól?
Én is félek. Félek a kérdéstől.
A választól pedig még jobban.
De ha nem kérdezed meg, nem tudjuk meg soha.
Mindig megmaradna a " mi lenne,ha" vagy "mi lett volna,ha".

Nem tudjuk, merre menne a dolog.
Lehet jó is.
Vagy rossz.
Esetleg végleges.
Tiszta, áttekinthető.

Bár lehet, hogy már késő.
Én sem tudom.
Vagy már mindegy.
Vagy mégsem?

Azért jó lenne, ha egyszer megkérdeznéd

"Zajos magányban foszforeszkálok a sápadt fényű telihold alatt"

koncert
tömeg
álom
rossz
zene
jó
hangulat
emelkedett
...és mégis
...vagy mégse?
gyalog
haza
sötét
csak a telihold
egyedül
vége

de jó lenne!!!

Ui: "Lelke együtt sötétedett a tájjal, és egyszer csak belezuhant a melankólia meredek falú szakadékába."

Prima o poi l'amore arriva alla frutta ^_^

"gyermeki én, szárnyaljon a fantáziád és a képzeleted, mi van most, mi lehetne, korlát, jövő"

Ez csak egy mai napi horoszkóp.
Mi lenne, ha?
Ha hagynám?
De nem hagyom.
Miért?
Mert félek.
Miért félek?
Mert gyáva vagyok.
Miért?
Mert jó is lehet... vagy rossz...
Ennél rosszabb?
Nem tudom.
de BIZONYTALANABB!!!!
Hülye vagyok?
Igen?
Talán?
Nem tudom.

Egyet tudok.
Mi jó?
Enni, inni, szeretni, élni, élvezni, lenni...
...boldognak lenni...

Destino Disney & Dali

Azt játszani, hogy az élet szép

Hát már megint beszoptátok.
Azért nagyon fárasztó.
Fárasztó kiegyensúlyozottnak lenni.
(látszólag)
Kezdem unni.
Csak egy-két ember lát át a szitán. Ők is csak ritkán.
Vagy legalábbis nem mondják.
Mert nem merik.
Vagy nem akarják.
Diszkrétek?
Gyávák?
Vagy csak belefáradtak.
Végül is igazuk van. Úgysem tudnának segíteni.
Senki sem tudna.
De! Talán egyvalaki.
Csak ő nem akar...

Időhatározók

mikor?
egyszer
majd
valamikor
hamarosan
soká
soha

időnk véges
az enyém pedig fogytán

...azért hát útitársam leszel. S ez a sajka az én hattyúfészkem s az én úszó bölcsőm, amelyben álmodozni szoktam: mert éppoly jól tudok álmodozni, mint te. Most hát egy kicsit álmodni akarok és együtt fogunk álmodni. Jöjj tehát, mert a lótuszok várnak bennünket...

Deja vu

Úgy volt.
Pontosan.
Nem hitte el, hogy ezt néhány nappal előtte megálmodta.
Boszorkányok pedig vannak.
Boszorkányt sajnos már nem égetnek.

Miért van az, hogy vannak mondatok, melyek az agyunkba égnek, és nem hagynak nyugodni?

talán mert fáj, és igaz

Félni
feladni
sírni
pakolni
elmenni
futni futni.
Megérkezni
látni
hallani
csöndben lenni
gondolkozni
elmélyedni
beszívni
érezni
élvezni
ott lenni
lenni lenni.
Megnyugodni
révbe érni
halni halni.
Meghalni.

ott
egyedül
vagy vele

Gyógyító?

Veled álmodtam.
Miért?
Nem szoktam Veled álmodni.
Megint itt leszel?
Épp egy év telt el. Azóta egyszer találkoztunk.
Te is mással beszéltél, én is.
Csak néztük egymást.
Szeretnél még valamit?

Fura álom volt.
Bejöttél hozzám, s tőlem vártad a segítséget.
Néha szoktam ilyeneket álmodni, de idegenekkel.
Vérző seb. Rothadó hús. Csontig hatoló sérülés.
És mindig lábak.
Sípcsont.
Mindig tiltakozom, nem értek hozzá.
Aztán hozzálátok.
Törött csontok a helyükre. Kezdetleges sín, kötözés. Jó szorosan, hogy ne vérezzen.
És mindig tábori körülmények.
Még most is érzem az égett hús szagát. Muszáj. Vérzéscsillapítás kauterrel.
Szinte ez az egyetlen modern eszközöm.

De miért én?
Miért mindig lábak?
És most még Te is.

Gyógyulásra vársz? Pont tőlem?
Ha már rajtam senki nem segít, legalább én segítsek másokon.
Magamon úgysem tudok.
Az öngyógyítás veszélyes, és gyakran halállal végződhet...

Búcsú a nyártól

Fekszem a napon. Talán utoljára.
Nem tudom, de még mindig itt tudok a legjobbat aludni.
Körülöttem ricsaj, 33 fok, s én úgy alszom, mint egy csecsemő.
Még a nyálam is kicsordul.
Ébredés után, még félig az álomvilágban csak nézek ki a fejemből.
Nagy kékség.
Felhők.
Fehér vattapamacsok.
Majd báránykákká állnak.
Már egy egész nyáj.
Végül Tejút.
Itt-ott fátylak, függönyök csatlakoznak.
Repülők jönnek-mennek. A felhők fodrozódnak.
Órákig el tudom nézni.
Jó érzés.
Gondolatok nélküli.
Nem meleg, nem hideg. Nem sós, nem édes. Nem fáj.
Csak olyan VAN állapot.
Létezés. Csak ennyi.
Mintha beleolvadnék a mindenségbe.

Félek

ॐ मणि पद्मे हूँ

Kemény fából faragták...

Kint 35 fok, bent 85.
Jó nagyon. Szenvedés, izzadás.
Utána 10 fokos víz.
Elemek harca.
Tűz, víz, levegő.

Miért szenved?
Egy majdnem lett szerelemért, s egy eldobott barátságért.
Miért?
A büszkesége miatt.

S miért van itt?
Hogy kiizzadja magából a fájdalmat, feszültséget, bánatot, értelmet, érzelmet.
Mindent!
Egy darabig sikerül.
Na, de a büszkesége, az marad.
Azt nem tudja kiizzadni.
Már tudja, miért van itt.
Meg KELL tanulnia az alázatot.
S ez a legnehezebb.

S a másik ok?
Keresi a határait.
Amikor már nem tudja, hol van meleg, s hol hideg?
Amikor a 85 fokban lúdbőrzik, s a hideg rázza.
A hideg vízben, miközben lebukik a víz alá, szédül.
Minden elhomályosul, jelentőségét veszti.
Visszatartja a lélegzetét, a szíve egy pillanatra megáll.
Csak egy pillanatra. Sajnos...
Aztán beindul. Ta-tam, ta-tam, ta-tam.
Egyszer talán végleg megáll.
De most nem sikerült.
Túl erős.
Erős a szíve, s a feje.
Kemény fa.
Túl kemény.

Prímszámok

"A prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Ugyanúgy másik kettő közé ékelődve foglalnak helyet a természetes számok végtelen sorában, mégis lépésnyi távolságra vannak tőlük. Gyanakvó, magányos számok...Néha arra gondolt, hogy tévedésből kerülhettek a sorozatba. Máskor viszont úgy vélte, hogy a prímek is olyanok szeretnének lenni, mint az összes közönséges szám, ám valamilyen okból nem képesek rá."

Most már értem, miért szeretem a prímszámokat.

Álmok

Álmodom. Sokat.
Valaki már megint visszalopakodott az álmaimba.
Már hetek óta rendszeresen ott van.
Nem tudom, mit akar. Nem tudom, miért?
Lehet, hogy történt Vele valami.
Nem kérdezem.
Már rég nem kérdezek.
Csak csendben várok.
És aggódom érte.
És még azt sem tudom, miért?

Állandóság?

Tavaly ilyenkor minden ugyanígy volt, s mégsem ugyanez volt.
Belegondolok mi történt velem éppen egy éve, semmi sem változott.
Kívül minden ugyanaz.
Belül viszont már nem.

...most megkísértett az Ördög...
...már nincs erőm ellenállni...
...és nem is akarok...

...táncok

Ami a rövid válaszok mögött van

-Hogy vagy?
-Kösz, jól-válaszolja.

Hogyan is mondhatná el, a költői kérdésre a valós választ?
Hogy hónapok óta szarul.
Hogy napok, hetek, hónapok estéit azzal tölti, hogy marcangolja magát.
Hogy nem érez semmit, vagy hogy nagyon is érez.
Hogy még az okokra sem jött rá, csak azt tudja, hogy nagy az űr.
Hogy nem tudja, mi tölthetné be ezt az űrt, s betölthetné-e egyáltalán valami.
Hogy mindenkiben csalódott, és szép lassan meggyűlölte az embereket.
Hogy senki nem szereti, ezért ő sem akar szeretni senkit, mert fél az újabb csalódástól.
Hogy mivel senki nem szereti, nem is fog hiányozni senkinek.
S ha nem hiányzik senkinek, akár be is lehetne fejezni ezt az értelmetlenséget.
Hogy a befejezésen hosszú éjszakákon át gondolkozott.
Hogy heteken át félt önmagától, mit fog tenni.
Hogy félt sokszor, és kényszerítette magát, ne keljen ki az ágyból, nehogy kipróbálja,
melyik kés a legélesebb a konyhában. S ha már kipróbálta, tudja is mit tegyen vele,
hisz tanult egy kis anatómiát.
Hogy nem mert autóba ülni, mert félt, mikor hajt neki egy fának.
Hogy orvosként, bármikor hozzájuthat a megfelelő gyógyszerhez. ( Még szerencse, hogy otthon nem tart semmit.)

Mert ezen félelmek abból adódtak, hogy végiggondolta százszor, mi lesz azután.
Azután lesz a semmi.
Na és a többiek?
Rájött, hogy az édesanyja beleroskadna.
S még a testvére családja is összetörne.
A többiek?
Persze egy-két napig tárgyalnák:
Hallottad? Tényleg igaz? Nem is gondoltam. Semmi jele nem volt?
Miért tehette? Beteg volt? Teljesen normálisnak tűnt.

Ez mind nem számít. Hiányozni nem fog nekik.
Na de a családja.
Azután gondolatban elbúcsúzott tőlük. Próbálta megmagyarázni, amit még ő sem értett.
Próbálta őket megnyugtatni.

Majd arra a következtetésre jutott, velük nem teheti ezt meg.

És még egy oka volt.
Félt.
Félt attól, mi lesz, ha nem sikerül?
Mi lesz, ha rátalálnak?
Mi lesz, ha ezzel a tudattal, esetleg nemcsak lelki, hanem testi nyomorúsággal
kell továbbélnie? Ez még rosszabb.

Úgy döntött nem teszi meg.
Már nem félt.
Csak várt.
Eldöntötte, játssza tovább a szerepeit, s vár türelemmel, belenyugvással.
Egy biztos. Egyszer elérkezik.
Végre őrá is rátalál a HALÁL.
S ő nem fog küzdeni ellene.

Addig is úgy tesz, mintha élne...