Szeretem a deviáns embereket. Mindig is szerettem. Szeretem megfejteni őket. És persze tisztelem az erőt, ami bennük lakozik.
Ha valakire azt mondják bolond, engem kezd érdekelni.
Nem kell azt az utat járni, nem kell egyetérteni vele.
Nem is mindig tudok. Viszont tisztelni tudom.
Öntörvényű, leszarja a világot. Innen kezd érdekelni az EMBER.
És most nem csak a bor beszél belőlem...
2013. május 15., szerda
Mi fáj, gyere mesélj...
Az elmúlt év nagyon nehéz volt. És még nincs vége.
Kb. bő egy éve 2 éves mosolyszünet után próbáltál kibékülni velem. Azt mondtam, elfogadom a bocsánatkérést, de nem tudok megbocsátani. Néhány hónap múlva eljöttél hozzám, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Akkor már éreztem, nagy baj lesz velem. Nem tudom, hogy az elmúlt 2 év önként vállalt pusztító munkája, vagy az előre érzett tragédia következtében, de kezdtem elveszíteni az uralmat önmagam felett. Addig bármit is tettem, én irányítottam.
Volt egy röpke 6-7 órás beszélgetésünk, ahol minden ok-okozatot, sérelmet, fájdalmat, lefojtott érzést kimondtunk, próbáltunk feldolgozni. Akkor hosszú idő után végre sírtam. Sírtam előtted. Órákon át. Kiadtam mindent, ami fájt, amit elkövettél ellenem, amit mások követtek el ellenem, amit én követtem el magam ellen. Kicsit megkönnyebbültem, tudtam fontos lépés a kapcsolatunkban.
Utána beütött a ménkű. Majdnem belehaltam. Volt, aki belehalt.
És Te most ott voltál mellettem. Meghallgattál, segítettél, támogattál. Nem tudom, hogy éltem volna túl Nélküled. Hogy élek, és vagyok nagyrészt Neked köszönhetem. Még nincs vége, de remélem,
kifele tartok a gödörből. És tudod, nem felejtek. Azt a 2 évet sem felejtettem, de most már teljes szívemből megbocsátom. Így ezt a bő fél évet sem fogom elfelejteni soha.
Még szükségem van Rád. És még azután is a barátod akarok lenni. De úgy látom, most Te szorulsz támogatásra. Azt hiszem, már elég erős vagyok ahhoz, hogy segítsek. Ahhoz viszont beszélned kell.
Tudom, hogy baj van. Érzem. Akkor is, ha nem mondod. Megváltoztál.
Tudok segíteni? Nem tudom...
Akarsz beszélni róla?
Kb. bő egy éve 2 éves mosolyszünet után próbáltál kibékülni velem. Azt mondtam, elfogadom a bocsánatkérést, de nem tudok megbocsátani. Néhány hónap múlva eljöttél hozzám, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Akkor már éreztem, nagy baj lesz velem. Nem tudom, hogy az elmúlt 2 év önként vállalt pusztító munkája, vagy az előre érzett tragédia következtében, de kezdtem elveszíteni az uralmat önmagam felett. Addig bármit is tettem, én irányítottam.
Volt egy röpke 6-7 órás beszélgetésünk, ahol minden ok-okozatot, sérelmet, fájdalmat, lefojtott érzést kimondtunk, próbáltunk feldolgozni. Akkor hosszú idő után végre sírtam. Sírtam előtted. Órákon át. Kiadtam mindent, ami fájt, amit elkövettél ellenem, amit mások követtek el ellenem, amit én követtem el magam ellen. Kicsit megkönnyebbültem, tudtam fontos lépés a kapcsolatunkban.
Utána beütött a ménkű. Majdnem belehaltam. Volt, aki belehalt.
És Te most ott voltál mellettem. Meghallgattál, segítettél, támogattál. Nem tudom, hogy éltem volna túl Nélküled. Hogy élek, és vagyok nagyrészt Neked köszönhetem. Még nincs vége, de remélem,
kifele tartok a gödörből. És tudod, nem felejtek. Azt a 2 évet sem felejtettem, de most már teljes szívemből megbocsátom. Így ezt a bő fél évet sem fogom elfelejteni soha.
Még szükségem van Rád. És még azután is a barátod akarok lenni. De úgy látom, most Te szorulsz támogatásra. Azt hiszem, már elég erős vagyok ahhoz, hogy segítsek. Ahhoz viszont beszélned kell.
Tudom, hogy baj van. Érzem. Akkor is, ha nem mondod. Megváltoztál.
Tudok segíteni? Nem tudom...
Akarsz beszélni róla?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)