Álmok ideje

Csend van.
Nyugalom.
Most jó ez.
Töltekezem.
Gondolkozom.
Olvasok.
Főként könyveket.
Én itt leragadtam.
A könyv- fogható, lapozható. Hallom a papír suhogását.
Bevihetem a fürdőkádba.
Szóval sok előnye van.

Azért néha az interneten is böngészek, mint most is.
Olykor elolvasok egy-két blogot.
Rátaláltam egyre, ez az egyik kedvencem.
Indiáról szól. Csodálatos.
Igazából nem is Indiáról szól, de India is benne van.
Szépek a képek. Tele színekkel.
Szeretem.
Nemrég voltam egy kiállításon, ott tanultam egy "új" szót. Nagyon megtetszett.
Fényírók.
Szép szó.
A blogot nézve most eszembe jutott.
Mindig várom az újabb bejegyzéseket.
Van egy kép, az a kedvencem. Égő, sejtelmes, izgalmas.
Narancsvörös. A kedvenc színem. Én sokszor színekben gondolkodom.
Számomra India narancsvörös. Pont, mint a képen.
Ha lefekvés előtt megnézem, olykor erről álmodom.

Egyszer talán nem csak álom lesz...

"e világon minden káprázat, de azért mégis: némely káprázat tovább tart, mint a többi, egyéb különbség nincs is köztük...Mi lehet nagyobb káprázat az álomnál, mégis ki tudná megállapítani róla, hogy csak képzelemszülte kép, míg véget nem ér és szét nem foszlik."

Egy tökéletes nap

Szép napom volt.

Ahogy elterveztem, elmentem szaunázni. Jól éreztem magam. Amikor a melegből kijöttem, és a hideg víz érintette bőrömet olyan volt, mintha sok kis apró tűvel szúrkálták volna a testemet. Már szinte fájt, de kellemes volt. "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom."
Majd lepihentem, és a szomszéd teremből áthallatszó jaccuzzi hangja olyan volt, mintha vízesés mellett feküdtem volna. A becsukott szemem mögött, miközben úgy éreztem lebegek, most színeket láttam. Előbb vízkék, kékesszürke, türkizzöld csíkokat. Majd váltás. Narancsszín. Mintha állóvízbe kavicsot dobnánk, és a körkörös hullámok tovaterjednek, a közepe fekete, majd megint narancs. Szép volt. A világ zaja távol volt tőlem. Mintha megállt volna az idő.
Gondolataim letisztultak, megnyugodtam. Belül végre csend honolt.

Kicsit napoztam is. Majd hazafele jövet megáztam. Útközben elkapott egy zápor.
Szeretem a nyári záporokat. Csak annyira esett épp, hogy megázzunk. Jólesett.
Rajtam kívül csak egy kislány élvezte, ő még indiánszökdeléssel is tetézte örömét. Én nem mertem. Milyen nehéz felnőttnek lenni!
Amikor hazaértem, és kinyitottam az erkélyajtót, hogy megnézzem
a virágaimat, még egy szivárvány is feszült az égen.
Tökéletes nap volt.

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."

Várakozón

Végre itt vagyok megint.
Nehéz, hosszú heteim voltak.
Sok minden történt.
És semmi sem történt.
A május mindig mozgalmas. Most a június is az lett.
Meg kellett pihennem végre. Visszatértem függőségemhez.
Elmentem szaunázni, és végre kikapcsoltam.
Kell a csend. Fel kell dolgozni a múltat, s a jelent, hogy jöhessen a jövő.
Még sok dolgom van, de jólesett.
Megoldások még nem születtek, de a feszültség kiment.
Holnap is megyek.
Hátha "történik" valami. Itt bent.

Illúziók kontra álmok

Ismerek embereket, kik nem álmokat, illúziókat kergetnek.

Mert mi is az álom. Játék. Átélni azt, ami még nem a miénk. De a miénk lehet. Talán, egyszer.

Gyerekkoromban, mielőtt elaludtam, minden nap álmodoztam. Volt egy saját kis világ, ahová senki nem nyert bebocsátást. Sokan ugyanígy voltak ezzel gyerekként. Majd felnőttünk, és elfelejtettük ezt. Aki "úgy maradt", azt bolondnak tartották.

Nemrég azt mondta egy barátnőm, hogy a lánya elalvás előtt álmodozik. Álomba álmodja magát.
Mindig is tudtam, hogy sok bennünk a közös. Ma már én is ezt teszem, megint. Nála bocsánatos "bűn".
Még csak 16 éves. Na de nekem, már nem illene.
És mi az illendő? Szenvedni, fogunkat összeszorítva menni tovább?
Legalább az álmodozás lehetőségét hagyjuk meg magunknak. Én is elvesztettem egyszer. Aztán jött egy pici lány, akivel elkezdtünk játszani. A gyerekek, még tudják. Nekik még megvan a képességük. És én egy kis háromévestől újra tanultam.

Csak tudnunk kell, hol a határ. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság.

Sodródom...

Egyetemista koromban, azt mondta egy barátnőm, "sodródom".
Azután elkezdődött a nagybetűs élet, és én nem sodródtam többé. Igaz a terveim elsősorban a túlélésről szóltak.
Majd pár éve történt néhány dolog az életemben, utamba "sodródtak" emberek, és én rájöttem, mást szeretnék.
Szép lassan elkezdtem megint "sodródni". Persze jó értelemben.
Nem kell mindig mindent eltervezni. Nem kell mindig mindent előre kitalálni.
Kell egy út. Egy járható. Még ha rögös, és hosszú is. Egy irányvonal.
Azután hagyni kell, hogy csak úgy megtörténjenek velünk a dolgok