Ismerek embereket, kik nem álmokat, illúziókat kergetnek.
Mert mi is az álom. Játék. Átélni azt, ami még nem a miénk. De a miénk lehet. Talán, egyszer.
Gyerekkoromban, mielőtt elaludtam, minden nap álmodoztam. Volt egy saját kis világ, ahová senki nem nyert bebocsátást. Sokan ugyanígy voltak ezzel gyerekként. Majd felnőttünk, és elfelejtettük ezt. Aki "úgy maradt", azt bolondnak tartották.
Nemrég azt mondta egy barátnőm, hogy a lánya elalvás előtt álmodozik. Álomba álmodja magát.
Mindig is tudtam, hogy sok bennünk a közös. Ma már én is ezt teszem, megint. Nála bocsánatos "bűn".
Még csak 16 éves. Na de nekem, már nem illene.
És mi az illendő? Szenvedni, fogunkat összeszorítva menni tovább?
Legalább az álmodozás lehetőségét hagyjuk meg magunknak. Én is elvesztettem egyszer. Aztán jött egy pici lány, akivel elkezdtünk játszani. A gyerekek, még tudják. Nekik még megvan a képességük. És én egy kis háromévestől újra tanultam.
Csak tudnunk kell, hol a határ. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése