Kész

Azt mondod félsz tőlem?
Igazi félni valóm nekem van.

Reggelente a ködbe burkolózó folyó felé haladva komoly indíttatást érzek, hogy
a gázba tapossak. S az autó simán beugrik a vízbe.
Félek magamtól.
Félek, hogy ezt a kettősséget egyre nehezebb fent tartanom.
Hogy amit lenyomok a mélybe, megbosszulja magát, kitör, és
kiszámíthatatlanná válnak a cselekedeteim. Már nem leszek ura tetteimnek.
Pedig nagyon erős a kontroll. Különben nem menne.

Láttam egy előadást a frontalis lebeny működéséről. Egy amerikai
építőmunkást említettek, akinek baleset következtében egy vasrúd átdöfte
a frontális lebenyét. Csodálatos módon felépült. Utána viszont már nem
az az ember volt többé. Hiányzott a kontroll. Kiszámíthatatlanná,
megbízhatatlanná, hisztériássá vált.

Néha úgy érzem, vasrúd döfi át az én agyamat is.
Ilyenkor a tudatom, vagy valami, ami be van zárva, ki akar törni. Szabaddá
akar válni. Le akarja vetni ezt a szörnyű testet, ami fogva tartja. Erős késztetést
érzek, hogy levakarjam a bőröm, a húsom, ezt a külső burkot, mint egy megunt ruhát.

Nehéz megállni, hogy ne tegyem. Egyre nehezebb.

Őszi gondolatok

Elöljáróban el kell mondanom, hogy akinek ez szól, nem valószínű, hogy olvassa.
Nem is azért írom, csak hogy kiírjam magamból. Kikiabáljam az éterbe.
Nem mintha hinném, hogy az segít.
Nem mintha bármi is segíthetne.

Szóval.
Évek óta ismerjük egymást. Mindkettőnk számára nehéz időszak volt.
(vagy még az is)
Mióta nem beszélünk egymással, nekem még nehezebb.
Jó, jó tudom, hogy beszélünk egymással. Jár a szánk, mondunk valamit.
Vagyis úgy teszünk, mintha beszélnénk egymással.
A kettő nem ugyanaz.

Hogy is volt?
Bajban voltál.
Én ezt láttam.
Néha panaszkodtál.
Elmeséltél dolgokat.
Fájdalmakat.
Gyötrődést.
Kétségeket.
Ma sem értem, miért engem választottál, de én meghallgattalak.
Próbáltam segíteni.
Ott voltam melletted.
Ha ezt nem is érezted. Ha rosszul is csináltam, de legalább megpróbáltam.

Aztán valami megváltozott.
Én kerültem bajba.
Mélypontra kerültem.
Kerültem? Igazi zuhanórepülés volt.
S a mélypont? Az azóta is tart. S tart mindörökké. Míg belevész a semmibe.

Nálad is megváltoztak a dolgok. Valami kialakulóban volt.
Már nem volt többé szükséged rám.
Már nem rám volt szükséged.
Már nekem lett volna szükségem rád.
De ez már nem számított.

Nem az a fajta ember vagyok, aki könnyen kér segítséget.
Nem az a fajta ember vagyok, aki segítséget kér.
Nem is tettem. ( Különben is segítettél volna?)
De fáj. Azóta is fáj.
Főleg, hogy megváltozott a kapcsolatunk.
Bár már nem tudom, volt e köztünk bármiféle kapcsolat.

Már harmadik napja elvonultam a világtól.
Szoktam ilyet csinálni, és az az idő jön, amikor gyakran elő fog ez fordulni.
Ilyenkor bezárkózom. Nem nyitok ajtót senkinek.
Nem megyek sehova.
Nem beszélek senkivel.
Telefon sincs.
Az ember magában nagyon veszélyes tud lenni. Főleg, ha gondolkodik.
Én már harmadik napja magamban gondolkodom.
És eszembe jutott ez-az.
Holnap viszont emberek közé kell menjek.
Muszáj, bár nagyon nem szeretném.
És az emberek között meg kell szólaljak.
És én beszélni fogok, csak beszélni, mintha minden rendben volna.
Játszom a színházat tovább....,
nem tudom még meddig.

Talán lesz még alkalom, egyszer, hogy álca nélkül is beszéljünk.

Hibiszkuszvirágzás

Jobb későn, mint soha.










Vannak későn érő típusok.

Éjszakai félelmek

Sziréna süvít. Épp itt ülök a gépem előtt.
Erősödik a mentő hangja, majd a kék fény is felvillan.
Autómotorhang. Fékezés, majd csend.
Mentő a házunk előtt.
Kinézek a franciaablakon.
A mentősök egy emberhez lépnek.
Furcsán matatnak rajta.
Akkor látom, nem áll, lóg. Lóg a fán. Az ablakom alatt.
Miért pont az én ablakom alatt köti fel magát valaki?
Ez valami jel?
Félek...
Félek magamtól.

Felhők

még mindig szeretem őket nézegetni

“Remélem, örömteli az elmúlás…és soha nem térek vissza…Frida

When A Blind Man Cries - Jon Lord Blues Project - 2011

Éljen a blues!
Éljen a rock!
Éljen a rock'n'roll!
Oh yeah!

"Egy cél állott Sziddhárta előtt, egyetlenegy: hogy megüresedjen, megszabaduljon szomjúságától, minden kívánságtól, álomtól; megüresedjen örömtől és szenvedéstől. Elhaljon saját énjétől, többé ne Én legyen, kiüresedett szívvel nyugalmat találjon, nyitva álljon önmagától eltávolodó gondolatokkal a csodának, igen, ez volt a célja. Ha már legyőzött minden Ént, ha szívében minden szenvedély és minden ösztön elhallgatott, akkor a legvégső is felébredhet, lényének legbelseje, amely nem Én, hanem a nagy Titok.”

Az a jó öreg Afrika...

táncház
dobok
Afrika
ritmusok
tam-ta-tam
jó volt
esőtánc
eső
forróság
lemenő nap fénye
szivárvány

...ha-ha-ha

borfeszt

"- Miért iszol annyit? - kérdezte Tamás.
- Mert jó.
- Szeretsz szédülni?
- Hogyne.
- Szeretsz nem tudni magadról?
- Hogyne. Az egyetlen dolog, amit szeretek.
- Hát akkor... nem értlek. Képzeld el, mennyivel nagyobb élvezet lehet egészen meghalni..."

Kis májusi hétköznap

Ma minden jó volt.
Hajnalban keltem. Utálom. De még ez is jó volt, mert bár szerdán 9-1/2 10-ig szoktam aludni, ma addigra végeztem a munkámmal. Hazamentem, még 1-2 telefon, de 11 előtt már ott voltam a fürdőben.
Napfény, könyv, zene. 5 órán át.
Nyár volt, nyaralás. Ha becsuktam a szemem, mintha a tengerparton lennék.
Nyitott szemmel pedig néztem a felhőket. Az óratorony mellett ahogy tovaszálltak, beleszédültem. Kék ég, néhány tovaszálló bárányfelhő és Quimby.
Már-már azt éreztem, az élet szép. A szövegek ellenére.
5 órás égés a napon, majd rohanás haza. Bőrápolás, majd " nehéz kötelesség".
Kedvenc boraim sora.
Jó borok, jó emberek. Ínyencségek.
Nagy beszélgetés.
Mi is a bajom tulajdonképpen?
Kár, hogy holnapra elmúlik.
( Igaz nem holnapra, mert most hosszú ideig minden a borról szól majd.
Meg a barátokról. Meg a borászokról. Meg a nagy beszélgetésekről. Meg a nagy találkozásokról.)
Köszönöm, hogy vagytok!

"Csak a színe legyen vörös"

tél
szél
fél
vél
kép
szép
lép
tép
tér
ér
vér
mér
méz
kéz
kés
vés
ék
lék
fék
kék
kész
vész
rész
mész
tét
lét
vét
szét
vég
rég
még
elég

Per salvarmi

"... per salvarmi sono sceso dalla mia vita.Gradino dopo gradino. E ogni gradino era un desiderio. Per ogni passo, un desiderio a cui dicevo addio... I desideri stavano strappandomi l'anima. Potevo viverli, ma non ci sono riuscito.
Allora li ho INCANTATI.
E a uno a uno li ho lasciati dietro di me. Geometria... E' un lavoro di cesello. Ho disarmato l'infelicità. Ho sfilato via la mia vita dai miei desideri. Se tu potessi risalire il mio cammino, li troveresti uno dopo l'altro, incantati, immobili, fermati lì per sempre a segnare la rotta di questo viaggio strano che a nessuno ho raccontato se non a te..."

GOBINDÉ,
MUKANDÉ,
UDÁRÉ,
APÁRÉ,
HARIANG,
KARIANG,
NIRNÁMÉ,
AKÁMÉ

Mai nap tanulsága

Először is:
Ha azt hiszitek, élvezem amit csinálok, hát nem így van.
Nem az életem értelme.
(Bár semmi értelme nincs az életemnek.)
Ha azt gondoljátok, hogy akkor nagyon jó színház.
Köszönöm, így van.
Elhittétek, hogy engem érdekel, pedig már nem így van. Semmi nem érdekel.
Talán csak a látszat?

Másodszor:
Akit nem lehet szeretni, azt nem lehet szeretni.
Még akkor sem, ha így gondoljátok.
Mert van, akit jobban ismerünk mindenkinél, és nem lehet szeretni.
Én már csak tudom.

Elfogytak a szavak
Elfogytak a kérdések
Már nincsenek válaszok
Elszürkült minden
Kiüresedett

csak a kényszer maradt, minden tartalom nélkül

Hívjuk Marinak...

Tériszony

Évekkel ezelőtt kezdődött.
Nem volt mindig tériszonyom. Sőt!
Ifjúkoromban még kinevettem azt a kedves srácot, aki a kedvemért
még az óriáskerékre is felült. Majd amikor a legtetején megálltunk,
s vagy 5 percig ringatóztunk, bevallotta, hogy tériszonya van.
Zöldes színben játszott, amikor végre kiszálltunk odalent.
Én meg csak nevettem rajta.
Évekkel később, mikor nekem is elkezdődött értettem meg, mit vállalt
értem.

Eleinte csak meredek lejtőkön, hegyen éreztem ezt.
Majd tornyokban, végül az első emeleten is.
Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fél Európa
tornyait, templomkupoláit végiglátogassam. Főleg lejövetelkor
reszketett a lábam. Szitkozódtam, imádkoztam. Megfogadtam, többet
soha, sehova. Aztán mégis.

1-2 éve vettem észre, hogy az érzés megváltozott. Még mindig
félek, de másként. És valami új, ismeretlen érzés is jelentkezett
mellette. Vonzott a mélység. Le akartam ugrani.
Ekkor jöttem rá, hogy már nem a mélységtől félek, hanem önmagamtól.

Nemrég láttam a Nagy kékség című filmet, és akkor minden megvilágosodott.
A főhőst megkérdezi szerelme, mi a legnehezebb odalent a tenger mélyén.
Jó okot kell találnom, hogy visszatérjek-mondta.

Igen. Nekem is jó okot kell találnom, hogy ne ugorjak.
S hiába keresem, még nem találtam jó okot.

Skizofrénia

Nem tudom, meddig bírom még ezt a skizofrén állapotot.
Nagyon kemény munkával megtanultam hazudni.
Én, aki füllenteni sem sűrűn szoktam.
Én, akit egyesek azért nem kedvelnek, mert kimondom a véleményem,
s ha rákérdeznek nem vagyok hajlandó még kegyes hazugságra sem.

Napokig ki sem kelek az ágyból. Várok.
Várok valamit.
Na, nem a csodát, egészen mást. De valahogy nem jön.
Amikor dolgoznom kell, minden erőmet használnom kell, hogy felkeljek,
felöltözzek, álarcot vegyek...
Azután mintha minden rendben lenne, mosolygok, érdeklődök, teszem a dolgom.
Végül is ezért fizetnek. Hogy kedves legyek és együtt érző.
Határozott. Mintha nálam minden rendben lenne.
Már olyan jól megy ilyenkor a szerep, hogy most már a kollégáim, barátaim
sem veszik észre, hogy ez csak szerep.
Már néha én is azt hiszem, minden rendben van.
Csak azt nem tudom, amikor becsukom magam mögött az ajtót, miért érzem
úgy, hogy összeroskadok. Hogy végre magam lehetek. Önmagam. Álarc nélkül.
Ezt egyre nehezebben viselem. De ugyan mit tehetek?
Minden reggel, mikor eljövök otthonról felrakom hazug mosolyom, és senki nem lát mögé.

...

Talán eltűnök hirtelen...

Visszajöttek
Nem hagynak aludni
Mindent, és mindenkit megöltem magam körül, de démonjaim
megsemmisíthetetlenek
Követnek mindenhová

Elmegyek
Nagyon messze
Ahová talán nem jönnek utánam

Oda talán nem jönnek utánam?!