Azt mondod félsz tőlem?
Igazi félni valóm nekem van.

Reggelente a ködbe burkolózó folyó felé haladva komoly indíttatást érzek, hogy
a gázba tapossak. S az autó simán beugrik a vízbe.
Félek magamtól.
Félek, hogy ezt a kettősséget egyre nehezebb fent tartanom.
Hogy amit lenyomok a mélybe, megbosszulja magát, kitör, és
kiszámíthatatlanná válnak a cselekedeteim. Már nem leszek ura tetteimnek.
Pedig nagyon erős a kontroll. Különben nem menne.

Láttam egy előadást a frontalis lebeny működéséről. Egy amerikai
építőmunkást említettek, akinek baleset következtében egy vasrúd átdöfte
a frontális lebenyét. Csodálatos módon felépült. Utána viszont már nem
az az ember volt többé. Hiányzott a kontroll. Kiszámíthatatlanná,
megbízhatatlanná, hisztériássá vált.

Néha úgy érzem, vasrúd döfi át az én agyamat is.
Ilyenkor a tudatom, vagy valami, ami be van zárva, ki akar törni. Szabaddá
akar válni. Le akarja vetni ezt a szörnyű testet, ami fogva tartja. Erős késztetést
érzek, hogy levakarjam a bőröm, a húsom, ezt a külső burkot, mint egy megunt ruhát.

Nehéz megállni, hogy ne tegyem. Egyre nehezebb.