Hullahó

Először is lennie kell egy pohárnak. Azután a poharat meg kell tölteni. Végül, ha megtelt, kicsordulhat. Ezt a három állapotot ismerjük.

Évfordulós elmélkedések

               Születésnapi kívánság

Ismét eltelt egy év.
Az évek múlása mindenkinek nehéz, különösen egy nőnek.
Bizonyos kor felett még nehezebb.
Ha az embernek valami nagyon hiányzik az életéből, és a lehetőség már-már elvész, akkor
még a világ is összedől.
Nekem összedőlt.
Az elmúlt év nagyon nehéz volt. ( Az előző kettő még nehezebb, de az tudatos romboló munka eredménye.)
Nagyon mélyről jövök, de még úgy érzem, felfele tartok.
Átértékeltem a dolgokat.
Nem adtam fel, és most már esélyem sincs feladni.
Ha már így alakult, akkor az újrakezdés ne csak vegetálás legyen.
Időnként már jól érzem magam.
Egy ideje terveim vannak.
Néha már-már álmaim.
Úgy döntöttem, merek álmodni. Nagyot. Olyat, amit fiatalon nem mertem, még akkor sem, ha akkor könnyebb lett volna.
Mi hiányzik? Mi az álmom?
Egy kislány. Vagy egy kisfiú.
Egy drága kislány életébe bekerültem. Sokat tanultam tőle. Kipróbált, milyen anya lehetnék.
Nem elégedetlen, jól megvagyunk.
Akkor miért nem lehet sajátom? Mert már öreg vagyok? Manapság ebben a korban is szülnek
még a nők. A testem talán még alkalmas rá. A lelkem mindenképpen.
Akkor mi tart vissza?
Már csak egy jó apukát kell találnom. De gyorsan.
Akkor is, ha nem akar apa lenni. Egyedül is vállalnám.
Nyitott szemmel járok.
Csukott szemmel már találkoztam vele, álmaimban jelen volt.
Remélem, nyitott szemmel is felismerem.

Nothing Between Us

                                          Perché?

Wake up!

Miért?

 Még mindig szeretem a felhőket is...

Születésnapra

"Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem."             

Valami furcsa öröm töltötte el, melyhez hasonlót még sohasem érzett, mégis mintha, szüntelenül magába hordozva, évek óta erre várt volna. Hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez alatt a hosszú idő alatt, e furcsa öröm megőrzésén és elrejtésén kívül, mást is tudott csinálni. Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni- és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk.

Bor, mámor, természet

Szeretem a deviáns embereket. Mindig is szerettem. Szeretem megfejteni őket. És persze tisztelem az erőt, ami bennük lakozik.
Ha valakire azt mondják bolond, engem kezd érdekelni.
Nem kell azt az utat járni, nem kell egyetérteni vele.
Nem is mindig tudok. Viszont tisztelni tudom.
Öntörvényű, leszarja a világot. Innen kezd érdekelni az EMBER.
És most nem csak a bor beszél belőlem...

Mi fáj, gyere mesélj...

Az elmúlt év nagyon nehéz volt. És még nincs vége.
Kb. bő egy éve 2 éves mosolyszünet után próbáltál kibékülni velem. Azt mondtam, elfogadom a bocsánatkérést, de nem tudok megbocsátani. Néhány hónap múlva eljöttél hozzám, hogy megbeszéljünk néhány dolgot. Akkor már éreztem, nagy baj lesz velem. Nem tudom, hogy az elmúlt 2 év önként vállalt pusztító munkája, vagy az előre érzett tragédia következtében, de kezdtem elveszíteni az uralmat önmagam felett. Addig bármit is tettem, én irányítottam.
Volt egy röpke 6-7 órás beszélgetésünk, ahol minden ok-okozatot, sérelmet, fájdalmat, lefojtott érzést kimondtunk, próbáltunk feldolgozni. Akkor hosszú idő után végre sírtam. Sírtam előtted. Órákon át. Kiadtam mindent, ami fájt, amit elkövettél ellenem, amit mások követtek el ellenem, amit én követtem el magam ellen. Kicsit megkönnyebbültem, tudtam fontos lépés a kapcsolatunkban.
Utána beütött a ménkű. Majdnem belehaltam. Volt, aki belehalt.
És Te most ott voltál mellettem. Meghallgattál, segítettél, támogattál. Nem tudom, hogy éltem volna túl Nélküled. Hogy élek, és vagyok nagyrészt Neked köszönhetem. Még nincs vége, de remélem,
kifele tartok a gödörből. És tudod, nem felejtek. Azt a 2 évet sem felejtettem, de most már teljes szívemből megbocsátom. Így ezt a bő fél évet sem fogom elfelejteni soha.
Még szükségem van Rád. És még azután is a barátod akarok lenni. De úgy látom, most Te szorulsz támogatásra. Azt hiszem, már elég erős vagyok ahhoz, hogy segítsek. Ahhoz viszont beszélned kell.
Tudom, hogy baj van. Érzem. Akkor is, ha nem mondod. Megváltoztál.
Tudok segíteni? Nem tudom...
Akarsz beszélni róla?

Ma valaki azt mondta, túl sokat fogod még hallani egy korábbi megjegyzésedet. Ezzel vágok vissza, és mivel a Skorpió nem felejt, örökké hallgathatod. Én erre azt válaszoltam, Te ennél sokkal jobban tudod, hogy nem felejtek. Súlyosabb dolgokat nem tudok elfelejteni.
Csak mi ketten tudtuk, miről van szó.
A Skorpió nem felejt. És nem tud megbocsátani.
Az előbbi igaz. Utóbbi csak nagyjából. Minden évezredben egyszer talán képes rá.

Talán...

Lehet...
Mégis...

Megint szerelmes vagyok, és ez jó.
Bár értelmetlen, de azt hiszem, ennek most örülni kell.
Van jövő.

Szar, értelmetlen, boldogtalan, reménytelen, de visszatért...

A JÖVŐ!

Egy élet története, mely talán még nem ért véget...

Mottó: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Volt egyszer egy lány. Naiv, álmodozó. Majd felnőtt, s elvesztette illúzióit.
Aztán volt egy fiatal nő.  Fásultan tette a dolgát, s nem várt semmit az élettől.
Álmait feladta. 
Az évek múlásával a nő elvesztette maradék hitét is az életben. Már élni sem akart.
Eljött a pont, amikor szép lassan elrágta kötelékeit. Eldobta barátait, sosem volt szerelmeit,
mindent, ami korábban fontos volt. Gyűlölte a világot, benne legjobban saját magát.
Már csak az életet kellett eldobnia. 
De bármennyire is küzdött ezért, nem sikerült. Csak még vastagabb falakat emelt maga köré, és ott benn még jobban szenvedett.
Persze időtöltései voltak. Valamit kell tenni addig is, míg várjuk a halált.
Mindezt persze nem értékelte. Azt hitte, valami hiányzik, ami nélkül nem érdemes élni.
Azt hitte, hogy az élete üres és céltalan, és ő a legszerencsétlenebb ember a világon.
Majd történt valami.
Kezdte elveszíteni, ami még fontos volt számára. Az élet apró örömeit.
A csendet, a nyugalmat, a szaunát, a mozgást, a jógát, a táncot, a borokat...
Majd elvesztette önmagát.
S amikor már csak árnyéka volt önmagának, amikor összeomlott, mert rájött mennyi minden volt az övé, elvesztett egy embert. Egy embert, aki közel állt hozzá.
Ezzel teljesen megváltozott az élete, ezzel együtt a szemlélete is.
Rájött, hogy küzdenie kell. Szükség volt rá. Nem adhatta fel.
Elhatározta, hogy mindent megpróbál visszaszerezni. Legalábbis majdnem mindent.
Álmokat épített, majd elindult az úton.
Még hosszú az út előtte. Talán végére sem ér. De most már harcol azért, amit korábban nem értékelt.
Ő már soha nem lesz az az álmodó lány, de talán valamit tanult ezekből.
Bölcsebb lett, és ha töredékét visszakapja annak, amit elveszített ( sajnos van, ami visszafordíthatatlan), talán tudja értékelni. 
Megértette, miért történt vele mindez, és miért kellett életben maradnia.