Álmok

Nemrég olvastam egy könyvet. Sokmindenben magamra ismertem. Eat, pray, love.
Már az is furcsa volt, hogy rajtam kívül van még egy őrült, aki két ilyen teljesen eltérő kultúra iránt rajong.
Olaszország és India. Engem is kinevettek, miért kezdtem el olaszt tanulni. Semmi értelme. Miért? Csak értelmes dolgokat művelhetünk? Néha olyat is kell, ami egész egyszerűen csak jólesik. Egyébként honnan tudják, hogy értelmetlen?

Azután itt van India. Mindig is vonzott. Azt hiszem, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Bengáli tüzet olvastam, akkor határoztam el, eljutok egyszer Indiába. Igazából azóta nem foglalkoztam ezzel a dologgal, csak ha Indiáról volt szó, mindig eszembe jutott, igen oda még el kell mennem. Az elmúlt télen viszont olvasmányaim kelet fele fordultak. Valahogy lépten-nyomon Indiába botlottam. És elkezdtem készülni. Most már tudatosan.

A fenti könyv mindezek után jött. Főhőse megvalósította álmait. Elment néhány hónapra Olaszországba olaszt tanulni, majd Indiába meditálni. Hihetetlen, de ez a kettő számomra sem zárja ki egymást.

Olaszországba talán ősszel megyek legközelebb.

India? Az még várat magára. Még sokat kell tanulnom. És félek. Vonz és félelmet kelt. Tudom, ha egyszer elmegyek, minden megváltozik. Jelenleg ura vagyok helyzetemnek, de ott talán minden átértékelődik.
És én majd nem tudok ellenállni. Lehet, nem is kellene.
Mivel félek, még egy útitársat is kell keresnem. Aki vezet, és segít. Aki tanuja lesz a dolgoknak, és ha kell támaszt nyújt. Még őt is meg kell találnom. Vagy neki kell rámtalálnia.

Addig is várok, és tanulok...

Fohász

Édes jó Istenem!

Hát nem érted?
Hát nem érzed?
Hát nem látod?
Hát nem hallod?
Hát nem olvasod?
Még Te sem?

Létezem. Peregnek a napok. Zajlik körülöttem az élet. Én sodródom vele. És nap mint nap eljátszom, hogy élek, lélegzem, részt veszek benne. Hogy bármi, ami körülöttem történik érdekel. Válaszolok, olykor még mosolygok is.
Miközben süt a magány. Mintha jégtáblába kapaszkodnék, és a jeges érintés süti a bőrömet. A csontjaimba hatol, majd a szívembe fúródik. Emberek között magányosan. Mint egy hajótörött. De a hajótörött, legalább egyedül magányos.

Drága jó Ganésám! Miért fohászkodom én Tehozzád?
Mondd miért?

Öröm

Ma öröm ért.

Kezdem ott, lételemem, hogy segítsek másoknak. Ez a sorsom. Létszükséglet.
Azt hiszem, önző vagyok. Folytonos bizonyítást várok, hogy szükség van rám.
És ha sikerül valakit kikaparnom a gödörből, azt hiszem még van értelme az életemnek.
Ezzel egy rövid ideig elvagyok.
Persze csak azzal foglalkozom, aki valóban rászorul. Az ázott, félholt kis madárkákkal, akik már nem remélnek semmit. Ráadásul ez a kihívás.
Ha elvárják, nem teszem. Bár semmit nem teszek, amit elvárnak. Gyerekként sem tettem. Dacból.

Szóval van egy barátom. A legjobb barátom. Büszke, és nem fogad el segítséget. Még tőlem sem.
Nagyon rossz időszakát éli. Hónapok óta próbálkozom, de nem hagyta, hogy tegyek valamit.
Most alkalom mutatkozott volna rá, de ellenállt. És az utolsó pillanatban megtört a jég.
Elfogadta. Én már 3 hónapja tudom, ő ma világosodott meg. Már feladtam. Holnap már
késő lett volna. És az égiek vele voltak. És velem.
Ez olyan boldogsággal tölt el, hogy elfeledkeztem a saját kis piti gondjaimról.

Miért van az, hogy az emberek nem hagyják, hogy segítsenek nekik?
Egy külső szemlélő, mindig tisztábban lát. Természetesen csak más dolgában.
Bár az enyémben lennék ilyen nagyokos.


U.i.: Azt hiszem, ez kicsit zagyvára sikeredett, de akinek szól, az értené.