Öröm

Ma öröm ért.

Kezdem ott, lételemem, hogy segítsek másoknak. Ez a sorsom. Létszükséglet.
Azt hiszem, önző vagyok. Folytonos bizonyítást várok, hogy szükség van rám.
És ha sikerül valakit kikaparnom a gödörből, azt hiszem még van értelme az életemnek.
Ezzel egy rövid ideig elvagyok.
Persze csak azzal foglalkozom, aki valóban rászorul. Az ázott, félholt kis madárkákkal, akik már nem remélnek semmit. Ráadásul ez a kihívás.
Ha elvárják, nem teszem. Bár semmit nem teszek, amit elvárnak. Gyerekként sem tettem. Dacból.

Szóval van egy barátom. A legjobb barátom. Büszke, és nem fogad el segítséget. Még tőlem sem.
Nagyon rossz időszakát éli. Hónapok óta próbálkozom, de nem hagyta, hogy tegyek valamit.
Most alkalom mutatkozott volna rá, de ellenállt. És az utolsó pillanatban megtört a jég.
Elfogadta. Én már 3 hónapja tudom, ő ma világosodott meg. Már feladtam. Holnap már
késő lett volna. És az égiek vele voltak. És velem.
Ez olyan boldogsággal tölt el, hogy elfeledkeztem a saját kis piti gondjaimról.

Miért van az, hogy az emberek nem hagyják, hogy segítsenek nekik?
Egy külső szemlélő, mindig tisztábban lát. Természetesen csak más dolgában.
Bár az enyémben lennék ilyen nagyokos.


U.i.: Azt hiszem, ez kicsit zagyvára sikeredett, de akinek szól, az értené.