Itt a tavasz

kinyíltak az aksztófavirágok

Szeretlek

Tavasz van. Csicseregnek a madarak, süt a nap. Végre ismét élvezhetjük az életet.
Új élet kezdődött. Tombolnak a hormonok.
Van úgy, hogy az ember évekig csukott szemmel jár, majd hirtelen felnyílik a szeme.
S lőn megvilágosodás.
Régóta ismerlek. Ismerlek? Ismerheti egyáltalán elég jól az ember a másikat,
amikor még önmagát is csak most próbálja felfedezni?
Mindig tudtunk egymásról. Ahogy teltek az évek időnként találkoztunk, beszélgettünk,
majd továbbmentünk. És most, valami katalizátor elmélyítette a kapcsolatunkat.
Hirtelen több szintet mélyült a közöttünk lévő valami.
Az a vékony szál egyre erősebben húz feléd.
Alig várom, hogy találkozzunk ismét.
Azt hiszem, szerelmes vagyok. Tudom, hogy értelmetlen, de én mindig az értelmetlen dolgokért rajongtam.

Elengedés. Megbocsátás.

Ma ezeket kellett gyakorolnom.
Nehéz volt. Nem mennek nekem ezek a dolgok.
Még az elengedés csak-csak. De megbocsátani?!
Nemigen vagyok rá képes.
Igaz, egyszer már sikerült. Nagy árat is kellett fizetni érte.