Tériszony

Évekkel ezelőtt kezdődött.
Nem volt mindig tériszonyom. Sőt!
Ifjúkoromban még kinevettem azt a kedves srácot, aki a kedvemért
még az óriáskerékre is felült. Majd amikor a legtetején megálltunk,
s vagy 5 percig ringatóztunk, bevallotta, hogy tériszonya van.
Zöldes színben játszott, amikor végre kiszálltunk odalent.
Én meg csak nevettem rajta.
Évekkel később, mikor nekem is elkezdődött értettem meg, mit vállalt
értem.

Eleinte csak meredek lejtőkön, hegyen éreztem ezt.
Majd tornyokban, végül az első emeleten is.
Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fél Európa
tornyait, templomkupoláit végiglátogassam. Főleg lejövetelkor
reszketett a lábam. Szitkozódtam, imádkoztam. Megfogadtam, többet
soha, sehova. Aztán mégis.

1-2 éve vettem észre, hogy az érzés megváltozott. Még mindig
félek, de másként. És valami új, ismeretlen érzés is jelentkezett
mellette. Vonzott a mélység. Le akartam ugrani.
Ekkor jöttem rá, hogy már nem a mélységtől félek, hanem önmagamtól.

Nemrég láttam a Nagy kékség című filmet, és akkor minden megvilágosodott.
A főhőst megkérdezi szerelme, mi a legnehezebb odalent a tenger mélyén.
Jó okot kell találnom, hogy visszatérjek-mondta.

Igen. Nekem is jó okot kell találnom, hogy ne ugorjak.
S hiába keresem, még nem találtam jó okot.