Skizofrénia

Nem tudom, meddig bírom még ezt a skizofrén állapotot.
Nagyon kemény munkával megtanultam hazudni.
Én, aki füllenteni sem sűrűn szoktam.
Én, akit egyesek azért nem kedvelnek, mert kimondom a véleményem,
s ha rákérdeznek nem vagyok hajlandó még kegyes hazugságra sem.

Napokig ki sem kelek az ágyból. Várok.
Várok valamit.
Na, nem a csodát, egészen mást. De valahogy nem jön.
Amikor dolgoznom kell, minden erőmet használnom kell, hogy felkeljek,
felöltözzek, álarcot vegyek...
Azután mintha minden rendben lenne, mosolygok, érdeklődök, teszem a dolgom.
Végül is ezért fizetnek. Hogy kedves legyek és együtt érző.
Határozott. Mintha nálam minden rendben lenne.
Már olyan jól megy ilyenkor a szerep, hogy most már a kollégáim, barátaim
sem veszik észre, hogy ez csak szerep.
Már néha én is azt hiszem, minden rendben van.
Csak azt nem tudom, amikor becsukom magam mögött az ajtót, miért érzem
úgy, hogy összeroskadok. Hogy végre magam lehetek. Önmagam. Álarc nélkül.
Ezt egyre nehezebben viselem. De ugyan mit tehetek?
Minden reggel, mikor eljövök otthonról felrakom hazug mosolyom, és senki nem lát mögé.