Szép napom volt.
Ahogy elterveztem, elmentem szaunázni. Jól éreztem magam. Amikor a melegből kijöttem, és a hideg víz érintette bőrömet olyan volt, mintha sok kis apró tűvel szúrkálták volna a testemet. Már szinte fájt, de kellemes volt. "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom."
Majd lepihentem, és a szomszéd teremből áthallatszó jaccuzzi hangja olyan volt, mintha vízesés mellett feküdtem volna. A becsukott szemem mögött, miközben úgy éreztem lebegek, most színeket láttam. Előbb vízkék, kékesszürke, türkizzöld csíkokat. Majd váltás. Narancsszín. Mintha állóvízbe kavicsot dobnánk, és a körkörös hullámok tovaterjednek, a közepe fekete, majd megint narancs. Szép volt. A világ zaja távol volt tőlem. Mintha megállt volna az idő.
Gondolataim letisztultak, megnyugodtam. Belül végre csend honolt.
Kicsit napoztam is. Majd hazafele jövet megáztam. Útközben elkapott egy zápor.
Szeretem a nyári záporokat. Csak annyira esett épp, hogy megázzunk. Jólesett.
Rajtam kívül csak egy kislány élvezte, ő még indiánszökdeléssel is tetézte örömét. Én nem mertem. Milyen nehéz felnőttnek lenni!
Amikor hazaértem, és kinyitottam az erkélyajtót, hogy megnézzem
a virágaimat, még egy szivárvány is feszült az égen.
Tökéletes nap volt.
"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése