Születésnapodra

Én ritkán nyílok meg az embereknek. Keveset mutatok magamból.
S csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy közel engedtem magamhoz.
Te ezen kevesek egyike voltál. Talán a legközelebb jutottál.
Legalábbis a jelen életszakaszomban.
Volt közöttünk valami. Valami kapocs. Valami cinkosság.
Nevezzük barátságnak.
Nehezen nyitom ki az ajtókat, és utána túl sokat várok.
Tudom, nehéz ember vagyok.
Nem várhatom el senkitől, hogy elviseljen.
Kár, hogy így alakult.

Persze folyamatosan beszélek. Látszólag megosztom az életem másokkal.
Igen, a hétköznapjaimat. Azt, igen.
De minden eseményt nem osztok meg. S főként nem azt, mit váltott ki belőlem.
Mit érzek, mit gondolok dolgokról, hogy érzem magam a bőrömben, mi van a színfalak mögött. Ezt nem mondom, s nem mutatom.
Te tudtad. Neked megmutattam.
Már rég nem mutatom.

Azt olvastam a napokban, hogy a barátainkat mi választjuk. Mégpedig úgy, hogy kiegészítsük egymást. Olyan valakit választunk barátnak, akiben megvan az, ami belőlünk hiányzik, és fordítva. Ránk ez sokszorosan igaz volt.
Te érzelmekkel élsz. Hirtelen hozol döntéseket, mely ellene szól az észnek.
Én mindent végiggondolok. Nálam a tiszta logika számít. Még azt sem merem vállalni, amit tiszta szívemből érzek, ha az észnek ellentmond.
Te hiszel. Sok mindenben. Megmutattál egy világot, mely vonzó számomra, de az agyam
nem tudja magyarázni, hinni pedig még most sem tudok. Talán még nincs itt az ideje. Nem értem meg rá. De legalább megismertem általad.
Te a hétköznapi világ praktikus dolgaiban, ügyeiben kaptál tőlem segítséget.
Megmutattam, hogy harcolj. Légy önálló! Vállald, és vidd magad az ügyeidet!
Találd meg magad!
Ez Neked sikerült is. Már nincs szükséged a segítségemre.
Hát ennyi volt. Sajnálom.