Apám

Ismét álmot láttam.
Nagyanyámnál ültünk a kertben.
Kis társaság volt, ott ült apám is.
Borozgattunk.
Ezt is, mint oly sok mindent Ő kedveltette meg velem.
A bor szeretetét. A génjeinkben van, igaz.
Azon az udvaron ültünk, melyen egykor bor folyt,
a szó szoros értelmében.
Már szőlő is alig van, bor pedig évtizedek óta nincs.

Már nem borozgatok apámmal.
Hiányoznak világmegváltó beszélgetéseink.
Nagyanyám, s apám nem él már.
A ház, s az udvar sem ilyen már.
Lassan az enyészeté.

Ült az asztalnál egy idegen. Megbántott.
Apám megütötte, ő elesett.
Életében nem ütött meg senkit.
Nem értem.
Lehet, hogy üzen, még most is vigyáz rám?
Vagy mást akar?
Épp a múltkor jegyezte meg egy ismerősöm, hogy csak anyukámról
szoktam beszélni.
Igen, mert ő még él. Vele napi kapcsolatban állok.
Apám évekkel ezelőtt elment.
Bár mindennapjaimban benne van.
Sem én, sem az öcsém nem tudnánk másként élni,
gondolkodni, lélegezni. Mi az ő folytonossága vagyunk.
Főleg én. Miért kéne hát beszélni róla.

Lehet, hogy azt akarja, mentsem meg azt a házat.
Ami most már az enyém is.
Az örökséget tovább kell vinni, és méltónak kell lenni rá.
Talán ezt akarta mondani?
S hogy Ő segít.