csak úgy

Nehéz ez.
Elveszíteni valakit, aki fontos volt.
Én is elvesztettem valakit. Pontosabban ellöktem.
Kinyitottuk együtt az ajtókat. Egymás után.
Majd megbántam. Megbántam?
Ha megnyílunk a másik számára, előbb-utóbb várunk is tőle valamit.
S ha nem kapunk, csalódunk.

Nem szabad. Légy magad!
Ne várj semmit, s akkor csalódás sem érhet.
Úgyhogy gyorsan bevágtam az összes ajtót.

Az illető szabadgyökei most nagyon lekötöttek, de már kezdi kapizsgálni, mi történt.
Látszólag minden változatlan.
Élünk, beszélünk, játszunk.
Én legalábbis.

Már-már kellemes társaság vagyok. Legalábbis idegeneknek.
Hja, ez a hülye életösztön. Vagy felettes én? Vagy nem tudom, mi a szar,
de nagyon figyel és korrigál.
A barátaimmal szemben néha kibukik egy-egy őszinte félmondat.
Látom a megrökönyödést, kétségbeesett tekintetet.
Ő még le is hülyéz.
Ennyi.
És aztán megint felveszem a jókislány álcát, és minden megy tovább.