Szputnyik, szívecském

"És ekkor eszméltem rá. Hogy csodálatos útitársak
vagyunk, végső soron azonban nem egyebek magányos
fémhalmazoknál, amelyek a maguk külön-külön
pályáján keringenek. Messziről gyönyörűségesen
suhanó csillagoknak tűnnek, de a valóságban ketrecek,
amelyekbe egyedül vagyunk bezárva, és sehová sem tartunk.
Amikor a két műholdunk pályája véletlenül keresztezi
egymást, együtt lehetünk. Talán még a szívünket is
föltárjuk egymás előtt. De ez csak egy röpke pillanat.
A következő másodpercben már teljes magányban
száguldunk tovább. Mígnem elégünk, és semmivé leszünk."

Ma megint sikerült megvásárolnom mások figyelmét.
Egy kis süti, egy kis bon-bon. Én készítettem.
El voltak ájulva.
Persze tudom, hogy ez csak megvesztegetés.
Gazdasági alapon működő adok-kapok.
Te az időd, energiád, tudásod adod csoki, süti formában, ők a
kedvességüket, hálájukat, "szeretetüket" viszonozzák.
Ne légy naiv.
Nem téged szeretnek, csak amit adsz. Csak úgy tűnik téged szeretnek.

Ez felvet egy kérdést: hol kezdődik a te, és hol kezdődik, a produktum.
Mik a határok? Szeretnek egyáltalán téged?
A válasz: soha.
Miért is szeretnének?

Aggyal könnyebb. Nem kell mindenben érzelmeket keresni.

Na pont ezért szerettem mindig is a matematikát.
Egzakt, kiszámítható.
Általában.
Bár azért ott is időnként átmehetsz filozofálásba.
Nem szabad túlságosan belegondolni.

Bár, ha már a lány ötévesen így gondolkodik:
-Képzeld, egy kisfiú azt mondta az oviban, hogy ő tudja végig
a számokat. Milyen buta! Végig senki nem tudhatja! Ő nem
tudja, hogy a számoknak nincs végük? Végtelenek.

Hol az igazság?
Válaszokat várok, de nem kapok.
Hát ez van.
Bele lehet őrülni...

Takarítás

Ma elég szar napom volt.
Terápiás takarítás megvolt.
Terápia nem hatott, de legalább tiszta a lakás.
A festés már többet ért.

Miért utálom az embereket?
Mert nem lehet engem szeretni?
Miért nem lehet engem szeretni?

Azt hiszem, most semmi sem segítene.
Talán, ha valaki ölbe venne, simogatna, becézgetne.
Mint egy kisgyerek, az ölébe kucorodnék.
Igaz, ilyen ember még nem született.
Senkiben nem bízom.
Úgysem hinnék neki.
Akárki is lenne.

Falak

Egyszer hozzáfogtam falaim lebontásához.
Már alakult a rés.
Talán mint egy kiskapu.
Voltak néhányan , akiket kicsit beengedtem.

Nem kellett volna?

Most újult erővel nagyobb, és vastagabb falakat emelek.
Ez gyorsabban megy.

Elszigetelődés.
A napokban olvastam valahol a szót, s azóta ez jár a fejemben.
Igen, elszigetelődök én is.
A magány tapintható.

Jöttem hazafele, és a sötét utcán eszembe jutott: ha most eltűnnék hirtelen,
senki észre nem venné. A járókelők sem, és más sem.
Nem hiányoznék senkinek.
Hát jó lenne eltűnni a semmibe.

Feneketlen kút

Biztos éreztétek magatokat úgy, hogy lent vagytok egy kút mélyén.
Hideg van, nedvesség és sötét.
Van egy nagy előnye: már nincs lejjebb.
És ott jól bevackolva vártok.
Vártok, és vegetáltok.
Egyszer majd csak vége lesz.
Egyébként pedig már elfogadtátok.
Beletörődtetek a megmásíthatatlanba.
Már csak egyre koncentráltok.

...és akkor...
Valaki beleköp a levesbe.
Pontosabban egy kis kavicsot a kútba hajít.
Nem ám egy követ. Azt azért mégsem.
Csak egy kis kavicsot.
Még csak fel sem zavarja a vizet.
Viszont bármilyen kicsi is a kavics, hullámokat kelt.
Semmi értelme, de a csöndes, nedves, sötét magány
állandóságát megzavarja.
Miért?
Minek?
Hagyjatok békében!
Hagyjatok nyugodtan megdögleni!!!!

Apám

Ismét álmot láttam.
Nagyanyámnál ültünk a kertben.
Kis társaság volt, ott ült apám is.
Borozgattunk.
Ezt is, mint oly sok mindent Ő kedveltette meg velem.
A bor szeretetét. A génjeinkben van, igaz.
Azon az udvaron ültünk, melyen egykor bor folyt,
a szó szoros értelmében.
Már szőlő is alig van, bor pedig évtizedek óta nincs.

Már nem borozgatok apámmal.
Hiányoznak világmegváltó beszélgetéseink.
Nagyanyám, s apám nem él már.
A ház, s az udvar sem ilyen már.
Lassan az enyészeté.

Ült az asztalnál egy idegen. Megbántott.
Apám megütötte, ő elesett.
Életében nem ütött meg senkit.
Nem értem.
Lehet, hogy üzen, még most is vigyáz rám?
Vagy mást akar?
Épp a múltkor jegyezte meg egy ismerősöm, hogy csak anyukámról
szoktam beszélni.
Igen, mert ő még él. Vele napi kapcsolatban állok.
Apám évekkel ezelőtt elment.
Bár mindennapjaimban benne van.
Sem én, sem az öcsém nem tudnánk másként élni,
gondolkodni, lélegezni. Mi az ő folytonossága vagyunk.
Főleg én. Miért kéne hát beszélni róla.

Lehet, hogy azt akarja, mentsem meg azt a házat.
Ami most már az enyém is.
Az örökséget tovább kell vinni, és méltónak kell lenni rá.
Talán ezt akarta mondani?
S hogy Ő segít.

Álom és valóság

Mostanában gyakran álmodom.
Pontosabban intenzíven álmodom.
Álomképek minden éjjel vannak, de ez most több.
Reggel, anélkül, hogy gondolnék rájuk, tovább élnek bennem.
Emberek, képek, szavak, gondolatok, érzések.
Nappalaim viszont oly tompák, hogy lassan már az álom tűnik valóságosabbnak.
Tovább élem őket.

Barátnőm szerint kétlaki életet élek, s olyankor egy másik dimenzióban
élem életem. Szerinte, én át tudok járni a két világ között.
Nekem ez nevetséges.
Azt viszont érzem, hogy van valami jelentőségük,
csak nem mindig tudom, mi az.
Nem egy közülük később bekövetkezik, vagy a valós eseményeket
előrevetíti. Néha néhány nap múlva értelmet nyer.
Tudom, hogy az álmok mondani akarnak valamit, de még
nem tudom megfejteni őket.
A jó öreg Freud bárcsak segítene!