Apám

Ismét álmot láttam.
Nagyanyámnál ültünk a kertben.
Kis társaság volt, ott ült apám is.
Borozgattunk.
Ezt is, mint oly sok mindent Ő kedveltette meg velem.
A bor szeretetét. A génjeinkben van, igaz.
Azon az udvaron ültünk, melyen egykor bor folyt,
a szó szoros értelmében.
Már szőlő is alig van, bor pedig évtizedek óta nincs.

Már nem borozgatok apámmal.
Hiányoznak világmegváltó beszélgetéseink.
Nagyanyám, s apám nem él már.
A ház, s az udvar sem ilyen már.
Lassan az enyészeté.

Ült az asztalnál egy idegen. Megbántott.
Apám megütötte, ő elesett.
Életében nem ütött meg senkit.
Nem értem.
Lehet, hogy üzen, még most is vigyáz rám?
Vagy mást akar?
Épp a múltkor jegyezte meg egy ismerősöm, hogy csak anyukámról
szoktam beszélni.
Igen, mert ő még él. Vele napi kapcsolatban állok.
Apám évekkel ezelőtt elment.
Bár mindennapjaimban benne van.
Sem én, sem az öcsém nem tudnánk másként élni,
gondolkodni, lélegezni. Mi az ő folytonossága vagyunk.
Főleg én. Miért kéne hát beszélni róla.

Lehet, hogy azt akarja, mentsem meg azt a házat.
Ami most már az enyém is.
Az örökséget tovább kell vinni, és méltónak kell lenni rá.
Talán ezt akarta mondani?
S hogy Ő segít.

Álom és valóság

Mostanában gyakran álmodom.
Pontosabban intenzíven álmodom.
Álomképek minden éjjel vannak, de ez most több.
Reggel, anélkül, hogy gondolnék rájuk, tovább élnek bennem.
Emberek, képek, szavak, gondolatok, érzések.
Nappalaim viszont oly tompák, hogy lassan már az álom tűnik valóságosabbnak.
Tovább élem őket.

Barátnőm szerint kétlaki életet élek, s olyankor egy másik dimenzióban
élem életem. Szerinte, én át tudok járni a két világ között.
Nekem ez nevetséges.
Azt viszont érzem, hogy van valami jelentőségük,
csak nem mindig tudom, mi az.
Nem egy közülük később bekövetkezik, vagy a valós eseményeket
előrevetíti. Néha néhány nap múlva értelmet nyer.
Tudom, hogy az álmok mondani akarnak valamit, de még
nem tudom megfejteni őket.
A jó öreg Freud bárcsak segítene!

Anyaság

Anya lettem.
Pár órára.
Mennyit vágytam erre, nem adatott meg.
Miért? Nem tudom.
Mindennek oka van. Ennek is.
Biztos bennem van a hiba. Sokáig kerestem, s nem találtam.
Hát így jártam.

A vágyat eltemettem. Jó mélyre. S most felkavarodott.

Egy kisfiú díjat nyert. A kisfiú fontos nekem. Én is fontos vagyok neki.
Évek óta, mióta csak ismer, el akar venni feleségül.
Okos gyerek, csak első felesége leszek.
Utánam még öt jön.

Anyuka elfoglalt. Iskolába jár, az én "hibámból".
Rajzpályázat, díjkiosztó.
Mégse a nagylány vigye a gyereket, ajánlkoztam.
Csak később tudtam meg, a pályázat címe: Szülés, születés, anyaság, család.
A sors fintora.

"Anya s fia" megérkezik.
Szép szavak az anyaságról.
Most jönnek a díjak.
Fényképezőgép kézben, izgatottan várunk.
Ismeretlen nevek. Végre! "Kisfiam" első lett.

Elmentünk a cukrászdába.
Ott tudtuk meg, pár órára nyitva van a templomtorony.
Csak most, csak nekünk.
Felmentünk, féltünk.
Aztán gyönyörködtünk a háztetőkben.
Szeretek magasból messze nézni.

Amikor lefele indultunk, megjött egy helikopter.
A téren mentési nap volt.
"Kisfiam" felülhetett a nagymotorra, felmászhatott a mentő-tankra.
Szóval, csináltunk egy gyereknapot.

Hazafele azt mondta, megtart pótmamának.
Örültem.

Csak később gondolkodtam el, hogy vesz akkor feleségül, ha felnő?

Talán?

Reggel.
Korán.
Vonat.
Találkozás.
Kellemes.
Ebéd.
Séta a napsütésben.
Keleti függő, keleti ruhához.
Vonat.
Kávé a teraszon.
Sajt.
Bor.
Dúzsi Tamás.
Kis Pál István.
Garai Gábor.
Babits Mihály.
Szegzárd.
Étcsokoládé.
Nemzetközi helyzet fokozódik.
S a köd lassan felszáll.
Már csak nyomokban.
Főnixmadár újra éled?

Alzheimer?

Most jöttem rá, és le kell írnom.
Míg van mit. Lehet, hogy ezt is elfelejtem.
Mert az agyam egy hete időnként kihagy.
Egyre fokozódó "tüneteim" között szerepel a felejtés.
Azt mondják, fáradt vagyok. Ugyan mitől?
Hacsak attól nem, hogy jön a tél, s be kéne bújni végre a barlangomba.
S most döbbenek rá, hogy mi a baj.
Hetek óta ezt kértem. S Ő eddig mindig teljesítette kérésem.
Éjszakánként ezt mormolva alszom el: Kérlek adj türelmet, csöndet, felejtést.
A türelem megvan. Vagy ez már fásultság.
A csend lassan elérkezik.
S a felejtés?
Már megint nem jól kértem. Nem így akartam.
Már mindegy. Holnapra úgyis mindent elfelejtek.
Mindent?

Jaj, a vonatindulás.
Megbeszélt találkozó.
Ígéret. Felelősség. (Mert felelős vagyok a rózsámért.)
Kis szabadidő.
Múzeum?
Sütkérezés a napon. Míg várok.
Este a várva várt program, mely már nem hoz lázba.
Ahogy egy ismerősöm mondaná: "erre a kis időre már minek?"

A funtineli boszorkány

"Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Hanem, mert az embereket, a többit, érted ? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az egyedüllét tanít. Hanem megteltek sok másféle dologgal, hazugságokkal, amiket egymásnak összehazudtak, félelmekkel, amikkel egymást riasztgatták, és megteltek valami rosszasággal, ami a szemükre borult, mint egy hályog, és csak azon keresztül tudják látni a világot és a többi dolgokat?
Na mármost, van, aki egyedül marad. És a többi látja ezt. És látja azt, hogy olyan dolgokat tud, amiket ők nem tudnak, mert ők nem voltak egyedül,hogy megtanulhassák. Hanem ahelyett egyebeket tanultak, és azokon az egyebeken keresztül látják azt a másikat. Érted? Azon a hályogon keresztül, ami rosszaságból való, és ezért akármit nézhetnek vele, rosszaságot látnak.
Az emberek látták, hogy van valaki, aki más mint ők. Aki tud valamit, amit ők nem tudnak. És innen van az egész."

Kétségeim

Néhány éve elindultam egy úton.
Egy ismerősöm szerint pont akkor váltam felnőtté. 34 évesen.
Kicsit későn érő típus vagyok.
Azóta sokat változtam.
S amikor néhány hete kedves barátnőimmel egy idegen társaságban
azt ecseteltem, milyen vagyok, elküldtek önismereti tréningre.
Azóta magamba szálltam, s figyelek.
Ismét tanulom a türelmet, s a csendet.
Ezt kérem Tőle minden éjjel, ja és a felejtést.
Már nem tudom melyik vagyok.
Aki voltam, vagy akit elkezdtem játszani.
Lehet hogy túl jól sikerült?
Jó úton járok egyáltalán? Vagy valahol eltévedtem.
Letértem az ösvényről?
Bár a lényeg éppen ez, hogy ne legyenek ösvények, csak irányok.
Az egyik barátom vívódásaimra megkérdezte:
Akkor érezted jobban magad, vagy most?
A válasz egyértelmű.
Ilyen egyszerű lenne?