Egy tökéletes nap

Szép napom volt.

Ahogy elterveztem, elmentem szaunázni. Jól éreztem magam. Amikor a melegből kijöttem, és a hideg víz érintette bőrömet olyan volt, mintha sok kis apró tűvel szúrkálták volna a testemet. Már szinte fájt, de kellemes volt. "Fájása édes, hadd fájjon, hagyom."
Majd lepihentem, és a szomszéd teremből áthallatszó jaccuzzi hangja olyan volt, mintha vízesés mellett feküdtem volna. A becsukott szemem mögött, miközben úgy éreztem lebegek, most színeket láttam. Előbb vízkék, kékesszürke, türkizzöld csíkokat. Majd váltás. Narancsszín. Mintha állóvízbe kavicsot dobnánk, és a körkörös hullámok tovaterjednek, a közepe fekete, majd megint narancs. Szép volt. A világ zaja távol volt tőlem. Mintha megállt volna az idő.
Gondolataim letisztultak, megnyugodtam. Belül végre csend honolt.

Kicsit napoztam is. Majd hazafele jövet megáztam. Útközben elkapott egy zápor.
Szeretem a nyári záporokat. Csak annyira esett épp, hogy megázzunk. Jólesett.
Rajtam kívül csak egy kislány élvezte, ő még indiánszökdeléssel is tetézte örömét. Én nem mertem. Milyen nehéz felnőttnek lenni!
Amikor hazaértem, és kinyitottam az erkélyajtót, hogy megnézzem
a virágaimat, még egy szivárvány is feszült az égen.
Tökéletes nap volt.

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk."

Várakozón

Végre itt vagyok megint.
Nehéz, hosszú heteim voltak.
Sok minden történt.
És semmi sem történt.
A május mindig mozgalmas. Most a június is az lett.
Meg kellett pihennem végre. Visszatértem függőségemhez.
Elmentem szaunázni, és végre kikapcsoltam.
Kell a csend. Fel kell dolgozni a múltat, s a jelent, hogy jöhessen a jövő.
Még sok dolgom van, de jólesett.
Megoldások még nem születtek, de a feszültség kiment.
Holnap is megyek.
Hátha "történik" valami. Itt bent.

Illúziók kontra álmok

Ismerek embereket, kik nem álmokat, illúziókat kergetnek.

Mert mi is az álom. Játék. Átélni azt, ami még nem a miénk. De a miénk lehet. Talán, egyszer.

Gyerekkoromban, mielőtt elaludtam, minden nap álmodoztam. Volt egy saját kis világ, ahová senki nem nyert bebocsátást. Sokan ugyanígy voltak ezzel gyerekként. Majd felnőttünk, és elfelejtettük ezt. Aki "úgy maradt", azt bolondnak tartották.

Nemrég azt mondta egy barátnőm, hogy a lánya elalvás előtt álmodozik. Álomba álmodja magát.
Mindig is tudtam, hogy sok bennünk a közös. Ma már én is ezt teszem, megint. Nála bocsánatos "bűn".
Még csak 16 éves. Na de nekem, már nem illene.
És mi az illendő? Szenvedni, fogunkat összeszorítva menni tovább?
Legalább az álmodozás lehetőségét hagyjuk meg magunknak. Én is elvesztettem egyszer. Aztán jött egy pici lány, akivel elkezdtünk játszani. A gyerekek, még tudják. Nekik még megvan a képességük. És én egy kis háromévestől újra tanultam.

Csak tudnunk kell, hol a határ. Hol ér véget az álom, és hol kezdődik a valóság.

Sodródom...

Egyetemista koromban, azt mondta egy barátnőm, "sodródom".
Azután elkezdődött a nagybetűs élet, és én nem sodródtam többé. Igaz a terveim elsősorban a túlélésről szóltak.
Majd pár éve történt néhány dolog az életemben, utamba "sodródtak" emberek, és én rájöttem, mást szeretnék.
Szép lassan elkezdtem megint "sodródni". Persze jó értelemben.
Nem kell mindig mindent eltervezni. Nem kell mindig mindent előre kitalálni.
Kell egy út. Egy járható. Még ha rögös, és hosszú is. Egy irányvonal.
Azután hagyni kell, hogy csak úgy megtörténjenek velünk a dolgok

Álmok

Nemrég olvastam egy könyvet. Sokmindenben magamra ismertem. Eat, pray, love.
Már az is furcsa volt, hogy rajtam kívül van még egy őrült, aki két ilyen teljesen eltérő kultúra iránt rajong.
Olaszország és India. Engem is kinevettek, miért kezdtem el olaszt tanulni. Semmi értelme. Miért? Csak értelmes dolgokat művelhetünk? Néha olyat is kell, ami egész egyszerűen csak jólesik. Egyébként honnan tudják, hogy értelmetlen?

Azután itt van India. Mindig is vonzott. Azt hiszem, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Bengáli tüzet olvastam, akkor határoztam el, eljutok egyszer Indiába. Igazából azóta nem foglalkoztam ezzel a dologgal, csak ha Indiáról volt szó, mindig eszembe jutott, igen oda még el kell mennem. Az elmúlt télen viszont olvasmányaim kelet fele fordultak. Valahogy lépten-nyomon Indiába botlottam. És elkezdtem készülni. Most már tudatosan.

A fenti könyv mindezek után jött. Főhőse megvalósította álmait. Elment néhány hónapra Olaszországba olaszt tanulni, majd Indiába meditálni. Hihetetlen, de ez a kettő számomra sem zárja ki egymást.

Olaszországba talán ősszel megyek legközelebb.

India? Az még várat magára. Még sokat kell tanulnom. És félek. Vonz és félelmet kelt. Tudom, ha egyszer elmegyek, minden megváltozik. Jelenleg ura vagyok helyzetemnek, de ott talán minden átértékelődik.
És én majd nem tudok ellenállni. Lehet, nem is kellene.
Mivel félek, még egy útitársat is kell keresnem. Aki vezet, és segít. Aki tanuja lesz a dolgoknak, és ha kell támaszt nyújt. Még őt is meg kell találnom. Vagy neki kell rámtalálnia.

Addig is várok, és tanulok...

Fohász

Édes jó Istenem!

Hát nem érted?
Hát nem érzed?
Hát nem látod?
Hát nem hallod?
Hát nem olvasod?
Még Te sem?

Létezem. Peregnek a napok. Zajlik körülöttem az élet. Én sodródom vele. És nap mint nap eljátszom, hogy élek, lélegzem, részt veszek benne. Hogy bármi, ami körülöttem történik érdekel. Válaszolok, olykor még mosolygok is.
Miközben süt a magány. Mintha jégtáblába kapaszkodnék, és a jeges érintés süti a bőrömet. A csontjaimba hatol, majd a szívembe fúródik. Emberek között magányosan. Mint egy hajótörött. De a hajótörött, legalább egyedül magányos.

Drága jó Ganésám! Miért fohászkodom én Tehozzád?
Mondd miért?

Öröm

Ma öröm ért.

Kezdem ott, lételemem, hogy segítsek másoknak. Ez a sorsom. Létszükséglet.
Azt hiszem, önző vagyok. Folytonos bizonyítást várok, hogy szükség van rám.
És ha sikerül valakit kikaparnom a gödörből, azt hiszem még van értelme az életemnek.
Ezzel egy rövid ideig elvagyok.
Persze csak azzal foglalkozom, aki valóban rászorul. Az ázott, félholt kis madárkákkal, akik már nem remélnek semmit. Ráadásul ez a kihívás.
Ha elvárják, nem teszem. Bár semmit nem teszek, amit elvárnak. Gyerekként sem tettem. Dacból.

Szóval van egy barátom. A legjobb barátom. Büszke, és nem fogad el segítséget. Még tőlem sem.
Nagyon rossz időszakát éli. Hónapok óta próbálkozom, de nem hagyta, hogy tegyek valamit.
Most alkalom mutatkozott volna rá, de ellenállt. És az utolsó pillanatban megtört a jég.
Elfogadta. Én már 3 hónapja tudom, ő ma világosodott meg. Már feladtam. Holnap már
késő lett volna. És az égiek vele voltak. És velem.
Ez olyan boldogsággal tölt el, hogy elfeledkeztem a saját kis piti gondjaimról.

Miért van az, hogy az emberek nem hagyják, hogy segítsenek nekik?
Egy külső szemlélő, mindig tisztábban lát. Természetesen csak más dolgában.
Bár az enyémben lennék ilyen nagyokos.


U.i.: Azt hiszem, ez kicsit zagyvára sikeredett, de akinek szól, az értené.