Mai nap tanulsága

Először is:
Ha azt hiszitek, élvezem amit csinálok, hát nem így van.
Nem az életem értelme.
(Bár semmi értelme nincs az életemnek.)
Ha azt gondoljátok, hogy akkor nagyon jó színház.
Köszönöm, így van.
Elhittétek, hogy engem érdekel, pedig már nem így van. Semmi nem érdekel.
Talán csak a látszat?

Másodszor:
Akit nem lehet szeretni, azt nem lehet szeretni.
Még akkor sem, ha így gondoljátok.
Mert van, akit jobban ismerünk mindenkinél, és nem lehet szeretni.
Én már csak tudom.

Elfogytak a szavak
Elfogytak a kérdések
Már nincsenek válaszok
Elszürkült minden
Kiüresedett

csak a kényszer maradt, minden tartalom nélkül

Hívjuk Marinak...

Tériszony

Évekkel ezelőtt kezdődött.
Nem volt mindig tériszonyom. Sőt!
Ifjúkoromban még kinevettem azt a kedves srácot, aki a kedvemért
még az óriáskerékre is felült. Majd amikor a legtetején megálltunk,
s vagy 5 percig ringatóztunk, bevallotta, hogy tériszonya van.
Zöldes színben játszott, amikor végre kiszálltunk odalent.
Én meg csak nevettem rajta.
Évekkel később, mikor nekem is elkezdődött értettem meg, mit vállalt
értem.

Eleinte csak meredek lejtőkön, hegyen éreztem ezt.
Majd tornyokban, végül az első emeleten is.
Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fél Európa
tornyait, templomkupoláit végiglátogassam. Főleg lejövetelkor
reszketett a lábam. Szitkozódtam, imádkoztam. Megfogadtam, többet
soha, sehova. Aztán mégis.

1-2 éve vettem észre, hogy az érzés megváltozott. Még mindig
félek, de másként. És valami új, ismeretlen érzés is jelentkezett
mellette. Vonzott a mélység. Le akartam ugrani.
Ekkor jöttem rá, hogy már nem a mélységtől félek, hanem önmagamtól.

Nemrég láttam a Nagy kékség című filmet, és akkor minden megvilágosodott.
A főhőst megkérdezi szerelme, mi a legnehezebb odalent a tenger mélyén.
Jó okot kell találnom, hogy visszatérjek-mondta.

Igen. Nekem is jó okot kell találnom, hogy ne ugorjak.
S hiába keresem, még nem találtam jó okot.

Skizofrénia

Nem tudom, meddig bírom még ezt a skizofrén állapotot.
Nagyon kemény munkával megtanultam hazudni.
Én, aki füllenteni sem sűrűn szoktam.
Én, akit egyesek azért nem kedvelnek, mert kimondom a véleményem,
s ha rákérdeznek nem vagyok hajlandó még kegyes hazugságra sem.

Napokig ki sem kelek az ágyból. Várok.
Várok valamit.
Na, nem a csodát, egészen mást. De valahogy nem jön.
Amikor dolgoznom kell, minden erőmet használnom kell, hogy felkeljek,
felöltözzek, álarcot vegyek...
Azután mintha minden rendben lenne, mosolygok, érdeklődök, teszem a dolgom.
Végül is ezért fizetnek. Hogy kedves legyek és együtt érző.
Határozott. Mintha nálam minden rendben lenne.
Már olyan jól megy ilyenkor a szerep, hogy most már a kollégáim, barátaim
sem veszik észre, hogy ez csak szerep.
Már néha én is azt hiszem, minden rendben van.
Csak azt nem tudom, amikor becsukom magam mögött az ajtót, miért érzem
úgy, hogy összeroskadok. Hogy végre magam lehetek. Önmagam. Álarc nélkül.
Ezt egyre nehezebben viselem. De ugyan mit tehetek?
Minden reggel, mikor eljövök otthonról felrakom hazug mosolyom, és senki nem lát mögé.

...

Talán eltűnök hirtelen...

Visszajöttek
Nem hagynak aludni
Mindent, és mindenkit megöltem magam körül, de démonjaim
megsemmisíthetetlenek
Követnek mindenhová

Elmegyek
Nagyon messze
Ahová talán nem jönnek utánam

Oda talán nem jönnek utánam?!