tél
szél
fél
vél
kép
szép
lép
tép
tér
ér
vér
mér
méz
kéz
kés
vés
ék
lék
fék
kék
kész
vész
rész
mész
tét
lét
vét
szét
vég
rég
még
elég
2011. április 30., szombat
Per salvarmi
"... per salvarmi sono sceso dalla mia vita.Gradino dopo gradino. E ogni gradino era un desiderio. Per ogni passo, un desiderio a cui dicevo addio... I desideri stavano strappandomi l'anima. Potevo viverli, ma non ci sono riuscito.
Allora li ho INCANTATI.
E a uno a uno li ho lasciati dietro di me. Geometria... E' un lavoro di cesello. Ho disarmato l'infelicità. Ho sfilato via la mia vita dai miei desideri. Se tu potessi risalire il mio cammino, li troveresti uno dopo l'altro, incantati, immobili, fermati lì per sempre a segnare la rotta di questo viaggio strano che a nessuno ho raccontato se non a te..."
Allora li ho INCANTATI.
E a uno a uno li ho lasciati dietro di me. Geometria... E' un lavoro di cesello. Ho disarmato l'infelicità. Ho sfilato via la mia vita dai miei desideri. Se tu potessi risalire il mio cammino, li troveresti uno dopo l'altro, incantati, immobili, fermati lì per sempre a segnare la rotta di questo viaggio strano che a nessuno ho raccontato se non a te..."
2011. március 27., vasárnap
2011. március 25., péntek
Mai nap tanulsága
Először is:
Ha azt hiszitek, élvezem amit csinálok, hát nem így van.
Nem az életem értelme.
(Bár semmi értelme nincs az életemnek.)
Ha azt gondoljátok, hogy akkor nagyon jó színház.
Köszönöm, így van.
Elhittétek, hogy engem érdekel, pedig már nem így van. Semmi nem érdekel.
Talán csak a látszat?
Másodszor:
Akit nem lehet szeretni, azt nem lehet szeretni.
Még akkor sem, ha így gondoljátok.
Mert van, akit jobban ismerünk mindenkinél, és nem lehet szeretni.
Én már csak tudom.
Ha azt hiszitek, élvezem amit csinálok, hát nem így van.
Nem az életem értelme.
(Bár semmi értelme nincs az életemnek.)
Ha azt gondoljátok, hogy akkor nagyon jó színház.
Köszönöm, így van.
Elhittétek, hogy engem érdekel, pedig már nem így van. Semmi nem érdekel.
Talán csak a látszat?
Másodszor:
Akit nem lehet szeretni, azt nem lehet szeretni.
Még akkor sem, ha így gondoljátok.
Mert van, akit jobban ismerünk mindenkinél, és nem lehet szeretni.
Én már csak tudom.
2011. március 22., kedd
2011. március 11., péntek
2011. február 28., hétfő
Tériszony
Évekkel ezelőtt kezdődött.
Nem volt mindig tériszonyom. Sőt!
Ifjúkoromban még kinevettem azt a kedves srácot, aki a kedvemért
még az óriáskerékre is felült. Majd amikor a legtetején megálltunk,
s vagy 5 percig ringatóztunk, bevallotta, hogy tériszonya van.
Zöldes színben játszott, amikor végre kiszálltunk odalent.
Én meg csak nevettem rajta.
Évekkel később, mikor nekem is elkezdődött értettem meg, mit vállalt
értem.
Eleinte csak meredek lejtőkön, hegyen éreztem ezt.
Majd tornyokban, végül az első emeleten is.
Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fél Európa
tornyait, templomkupoláit végiglátogassam. Főleg lejövetelkor
reszketett a lábam. Szitkozódtam, imádkoztam. Megfogadtam, többet
soha, sehova. Aztán mégis.
1-2 éve vettem észre, hogy az érzés megváltozott. Még mindig
félek, de másként. És valami új, ismeretlen érzés is jelentkezett
mellette. Vonzott a mélység. Le akartam ugrani.
Ekkor jöttem rá, hogy már nem a mélységtől félek, hanem önmagamtól.
Nemrég láttam a Nagy kékség című filmet, és akkor minden megvilágosodott.
A főhőst megkérdezi szerelme, mi a legnehezebb odalent a tenger mélyén.
Jó okot kell találnom, hogy visszatérjek-mondta.
Igen. Nekem is jó okot kell találnom, hogy ne ugorjak.
S hiába keresem, még nem találtam jó okot.
Nem volt mindig tériszonyom. Sőt!
Ifjúkoromban még kinevettem azt a kedves srácot, aki a kedvemért
még az óriáskerékre is felült. Majd amikor a legtetején megálltunk,
s vagy 5 percig ringatóztunk, bevallotta, hogy tériszonya van.
Zöldes színben játszott, amikor végre kiszálltunk odalent.
Én meg csak nevettem rajta.
Évekkel később, mikor nekem is elkezdődött értettem meg, mit vállalt
értem.
Eleinte csak meredek lejtőkön, hegyen éreztem ezt.
Majd tornyokban, végül az első emeleten is.
Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy fél Európa
tornyait, templomkupoláit végiglátogassam. Főleg lejövetelkor
reszketett a lábam. Szitkozódtam, imádkoztam. Megfogadtam, többet
soha, sehova. Aztán mégis.
1-2 éve vettem észre, hogy az érzés megváltozott. Még mindig
félek, de másként. És valami új, ismeretlen érzés is jelentkezett
mellette. Vonzott a mélység. Le akartam ugrani.
Ekkor jöttem rá, hogy már nem a mélységtől félek, hanem önmagamtól.
Nemrég láttam a Nagy kékség című filmet, és akkor minden megvilágosodott.
A főhőst megkérdezi szerelme, mi a legnehezebb odalent a tenger mélyén.
Jó okot kell találnom, hogy visszatérjek-mondta.
Igen. Nekem is jó okot kell találnom, hogy ne ugorjak.
S hiába keresem, még nem találtam jó okot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)